Ha már a rockabillyt is Rockabynek mondom. És össze-vissza vihogok. És viccből grimaszolok. És négykézláb mászom fel a lécsőn. Akkor kimerültem.

Mikor veled vagyok, mindig olyan technika óra hangulatom van mondta, majd kivágta a telephone ringet és a screamet, én pedig elmosolyodtam és tovább keresgéltem  a youtubeon péntek 13 trailereket.

Mikor már ki voltak vagdosva a magyar, a brit és az amerikai zászlók is, és az interakítav tábla éppen töltött be, kihasználtam az időt, hogy beállatsam a magnót. Oké, 14th track, szuper, felálltam a guggolásból és ott volt, nézett rám, nyújtotta a kezét, mosolygott, és mondta a nevét is, én is nyújtottam a kezem, nem mosolyogtam, és a nevemet sem mondtam, nem vagyok benne biztos, hogy meg tudtam volna megmondani, ha eszembe jut, hogy most mondani kéne, még akkor sem, de nem jutott eszembe még az sem, hogy itt most a nevem jönne elvileg, mert ott állt  és mosolygott és nyújtotta a kezét felém az igazgató, hogy akkor ő most megnézi ezt. És akkor becsöngettek és leültek és én mondtam, hogy gud morning evriván szitdán plíz és megkérdeztem, ki emlékszik, mit tanultunk tegnap és egyszerre 8-9 helyről jöttek a szavak és a jelentkezések is és én nem győztem kapkodni a fejem, mert nézetek rám és jelentkeztek és mikor megkérdezntem, hogy ki nem csinálta meg a házit, akkor már tudtam, hogy ez egy párhuzamos dimenzió, mert egy minuszt sem kellett adni, senki nem beszélgetett és rajzolt, hanem néztek egyenesen rám. És akkor utána ültünk hárman az igazgatóiban és én a kitűzött és megvalósított céljaimról beszéltem, és akkor bólogatott az igazgató, hogy igen-igen, jól van, és akkor az volt az egyetlen negatívum, hogy dobálgattam a hajam izgalmamban és azt nem kéne, legalábbis nem ilyen intenzitással, de akkor mondta a vezetőtanár, hogy hajdobálásról eddig szó sem volt, csakhát az izgalom, mégis, és akkor bólogatott az igazgató, hogy érti. És értette. És akkor kijöttem az épületből és esettt az eső, de én észre sem vettem egészen a Blaháig, akkor éreztem, hogy vizes a kabátom, és jé, és én különbenis, én ma levizsgatanítottam.

A gyakorlós osztályom 15  tagja egy darabka  8 évvel-ezelőtti- én: a rokkerlányok bakancsa az enyém például,  és a szemüveges lány beceneve is és a a szívecske a padtársa füzetéből. Kicsit én vagyok a  fiú, akit kinevetnek, de az osztálytársai is én vagyok, akik  csúfolják. Én vagyok még  a szorgalmas lány, aki gyöngyöt fűz, és a fiú, aki végignyüszsögi az órát, és a lány is, aki kijavít, mert jobban tudja. Az egyetlen, ami nem én vagyok, az a  fiú, aki férfi nemiszerveket rajzolgat a füzetébe. Az a padtársam.

A lázadás az, ha Macmillan-es táskában viszed a  kölcsönkért német szótárt nyelvvizsgázni.

A szerelem az, ha este fél tizenegykor melletted térdel és radírozza ki a plakáton maradt ceruzanyomokat, amíg te filccel írod a másik plakátot.

A kimerültség az, ha álmodban az autóvezető-oktatód hivogat, hogy hol vagy már, miközben te tanítasz, de igazából épp vizsgáznod kéne.

Most vagy  a szomszéd cigánygyerekek játszanak vagy a Corvin Mozinál van ünnepi műsor vagy tényleg lőnek.

Próbáltunk lemaradni az ijesztgetős amerikaiaktól és a mindent végigvakuzó kopogós cipőjű lányoktól, de ez abban a zárt térben, valljuk be, viszonylag nehéz, ígyhát sorra összetalálkoztunk mindegyikükkel.  A padló és a fal is nedves volt, a párás levegőtől mégjobban összeugrott a hajam. A petróleumlámpa* nála volt, én csak mentem utána, ha találtunk egy térképet, azt megvilágította és mutatta, merre kell továbbmenni. Én persze értőn bólogattam, mintha tudtam volna, de hát honnan is tudhattam volna, hogy abban a vak sötétben merre van az innen oda. De nem panaszkodtam, mert  a helyzet még pont elviselhetően romantikus volt, merthát én szerveztem jól, hogy még pont elviselhetően romantikus legyen, meghát na, a  bő két órával azelőtt elfogyasztott másfél darab dizájnsüti már ott emésztődött a gyomromban és azért se panaszkodtam nagyon. Mindent én szerveztem jól,  az emésztést leszámítva, de az is jó volt.

*szerintem az akkor is petróleumlámpa

Ha mesefigura lennék, akkor most az lenne, hogy rohanok az égő hídon, nem tudom hova, csak futok, amilyen gyorsan csak tudok, de nem jó, mert ahogy emelem a lában, a tűz mindig belekap a sarkam végébe. De ez nem olyan Disney-s mese lenne ám, hanem olyan gonosz japán. Nagy lenne a szemem is.

Réka, mi van ma, valami krapek bekavart és azon jár az eszed vagy mi, nagyon nem vagy ma  itt fejben, kérdezte tolatás közben nem, nem, dehogy krapek, csak hát az élet súlya mondtam kicsit magamon is nevetve, ő bólintott, hogy jó, akkor már érti, és közben kinyúlt a letekert ablakon, hogy finoman eltolja a  bólyát a tükörtől.

Jó, leszarom, leülök ide a buszmegállóba és lecserélem a magassarkúmat a Tiszára, gondoltam jól, úgyse tudom, milyen buszra szálljak, inkább legyalogolok a Gellért-hegyről. Ez pont húsz perccel azután volt, hogy megittam a második pohár boromat, 40 perccel azután, hogy megettem egy tál sajtot, két órával azután, hogy az utolsó előadásnak is vége volt, 7 órával azután, hogy a márkendrúz bemutatott az egyik előadónak, min vánofmájbesztmetodolodzsisztyúdents, tizennégy órával azután, hogy megkaptam a kitűzőmet a nevvemmel meg a terem kulcsát, tizenöt és fél órával azután, hogy szólt a rádió és kávét ittunk, huszonhét és fél órával azután, hogy áthozta a maradék cuccomat, huszonkilenc órával azután, hogy a kezembe kaptam a kulcsokat, négy nappal és kilenc és fél órával azután, hogy vezettem a Hungária körúton, egy hónappal és két nappal azután, hogy elkezdtem ingázni az otthonom és Budapest között.