A lázadás az, ha Macmillan-es táskában viszed a  kölcsönkért német szótárt nyelvvizsgázni.

A szerelem az, ha este fél tizenegykor melletted térdel és radírozza ki a plakáton maradt ceruzanyomokat, amíg te filccel írod a másik plakátot.

A kimerültség az, ha álmodban az autóvezető-oktatód hivogat, hogy hol vagy már, miközben te tanítasz, de igazából épp vizsgáznod kéne.

Most vagy  a szomszéd cigánygyerekek játszanak vagy a Corvin Mozinál van ünnepi műsor vagy tényleg lőnek.

Próbáltunk lemaradni az ijesztgetős amerikaiaktól és a mindent végigvakuzó kopogós cipőjű lányoktól, de ez abban a zárt térben, valljuk be, viszonylag nehéz, ígyhát sorra összetalálkoztunk mindegyikükkel.  A padló és a fal is nedves volt, a párás levegőtől mégjobban összeugrott a hajam. A petróleumlámpa* nála volt, én csak mentem utána, ha találtunk egy térképet, azt megvilágította és mutatta, merre kell továbbmenni. Én persze értőn bólogattam, mintha tudtam volna, de hát honnan is tudhattam volna, hogy abban a vak sötétben merre van az innen oda. De nem panaszkodtam, mert  a helyzet még pont elviselhetően romantikus volt, merthát én szerveztem jól, hogy még pont elviselhetően romantikus legyen, meghát na, a  bő két órával azelőtt elfogyasztott másfél darab dizájnsüti már ott emésztődött a gyomromban és azért se panaszkodtam nagyon. Mindent én szerveztem jól,  az emésztést leszámítva, de az is jó volt.

*szerintem az akkor is petróleumlámpa

Ha mesefigura lennék, akkor most az lenne, hogy rohanok az égő hídon, nem tudom hova, csak futok, amilyen gyorsan csak tudok, de nem jó, mert ahogy emelem a lában, a tűz mindig belekap a sarkam végébe. De ez nem olyan Disney-s mese lenne ám, hanem olyan gonosz japán. Nagy lenne a szemem is.

Réka, mi van ma, valami krapek bekavart és azon jár az eszed vagy mi, nagyon nem vagy ma  itt fejben, kérdezte tolatás közben nem, nem, dehogy krapek, csak hát az élet súlya mondtam kicsit magamon is nevetve, ő bólintott, hogy jó, akkor már érti, és közben kinyúlt a letekert ablakon, hogy finoman eltolja a  bólyát a tükörtől.

Jó, leszarom, leülök ide a buszmegállóba és lecserélem a magassarkúmat a Tiszára, gondoltam jól, úgyse tudom, milyen buszra szálljak, inkább legyalogolok a Gellért-hegyről. Ez pont húsz perccel azután volt, hogy megittam a második pohár boromat, 40 perccel azután, hogy megettem egy tál sajtot, két órával azután, hogy az utolsó előadásnak is vége volt, 7 órával azután, hogy a márkendrúz bemutatott az egyik előadónak, min vánofmájbesztmetodolodzsisztyúdents, tizennégy órával azután, hogy megkaptam a kitűzőmet a nevvemmel meg a terem kulcsát, tizenöt és fél órával azután, hogy szólt a rádió és kávét ittunk, huszonhét és fél órával azután, hogy áthozta a maradék cuccomat, huszonkilenc órával azután, hogy a kezembe kaptam a kulcsokat, négy nappal és kilenc és fél órával azután, hogy vezettem a Hungária körúton, egy hónappal és két nappal azután, hogy elkezdtem ingázni az otthonom és Budapest között.  

Akkor kell alászedni a kormányt, amikor látod a bólyán, hogy hülye béla, én írtam oda, hogy megvicceljem a Bélát, kuplung gáz kuplung kettesbe, amúgy ma kezdtem a diétát, hú, reggelire csak egy pirítós, tudod, ilyen szénhidrátmentes,  de nem tudom, hogy lesz, amúgy azt meséltem már, hogy a nők, miért nem érzik a tavolságot? most forgasd el ütközésig a kormányt, forgasd forgasd forgasd, úgy, azért, mert a férjük, azt mondja nekik, hogy de hiszen ez húsz centi, amúgy oda ne nézz, ahova nem akarsz menni, ne nézz a bólyára, na, szerintem igyál egy kávét, ma nagyon be vagy lassulva…

Az például vicces volt, mikor húzogatta a kezem meg rakosgatta a lábam, nagyon koncentrált én meg annyira nevettem, pedig (vagy éppen azért mert) nem szabadott volna, úgyhogy próbáltam visszafogni magam, amúgymeg én is emelgettem a lábam, de ő lenyomta, pedig csak segíteni akartam neki, mert én nem így láttam előző este a stabil oldalfeskvést a youtube-on. Nézzen bele a szájába, van-e benne idegen test mondták neki, erre aztán én nagyon nevettem, ő pedig  még jobban zavarba jött, lehúzta az államat, és mondta, hogy nincs benne. Aztán elbúcsúztunk és én kisétáltam a Moszkva térre és azon gondolkoztam, hogy biztos ilyen lehet LSD-zni is, hogy a kapucsengő a csitárihegyekalattot játsza, miközben tíz perc ismeretség után nézegetünk egymás szájába vadidegen tizennyolc éves fiúkkal.

Nem cigizel? Nem iszol? Nem eszel? Nem is vagy igazi magyar lány mondta nekem a Lidia apukája a Vendéglőben persze szigorúan két kanál babgulyás között, a Lidia meg fordított angolra.  Mangiare tatár bífsztek! Biztos nem? mondta az apukája, si, si, biztos nem mondtam én. Az, hogy már megint én vagyok az egyetlen az asztaltársaságban, aki nem tud olaszul, már fel se tűnik.  A Lidia apukája huszonöt éve minden évben eljön Magyarországra, a Lidia meg 10 éve mindig vele jön. Eljönnek nyaralni Gyöngyösre Olaszországból. Ezt a Lidia Londonban mesélte nekem, de azt már a Millenárison tette hozzá, hogy az apukája évi kétszer jön. Már nem is emlékszem, hogy ezt az előtt vagy az után mondta, hogy gyorsan elragozta a létigét jelen meg jövő időben, a ti vagytok-nál kicsit segíteni kellett neki. A Lidia az egyetlen élő ember a földön, aki eljön Londonba és magyarul akar tanulni, aki önszorgalomból olasz könyvtárakból kölcsönöz magyar nyelvkönyveket, hogy a nyári szünetben minden nap elolvasson belőle tíz oldalt. Az már mellékes, hogy szegénynek sikerült belefutnia egy, a magyar-etruszk nyelvrokonság mellett érvelő könyvbe, ami kissé megzavarta. A Lidia kívülről tudja az összes magyar étel nevét, ami valaha étlapon szerepelt. Mikor először mondtam neki a nevem, elmosolyodott és mondta, hogy ásványvíz.A Lidia ha felnő, szeretne rendesen megtanulni magyarul.  A Lidia az élő cáfolata mindannak, amiben eddig hittem.

Te nem vagy normális. Tiszta hülye vagyok, pont ezt mondtam. Ha a jól bevált klasszikusokat akarom idézni, akkor azt mondom, hogy ez olyan, mint mikor Rory a Gilmor Girlsben megköszöni, hogy megcsókolják, biztos nem számított rá, azért, biztos én sem számítottam rá, hogy reggel óta pizsama, kávé, laptop kombináció, egy délelőttnyi Heidegger után a sírás határán, hogy én ezt nem és hogyez hogy lesz és különbenis úristen. Jó, akkor jöjjön a nap fénypontja, az ebéd. Jó akkor vissza Becketthez, akkor nem akar telni se az idő, se lap, a hajam copfban, ez a legdurvább, copfan, és holnap is ugyanez lesz, sőt, holnap után is, ennek soha nem lesz vége, sose, akkor ugat a kutya,  csengetnek, de észre se veszem, kit érdekel, épp sajnálom magam, na jó épp telefonálok, de a kettő megy szimultán, csak aztán kicsit később, hogy Réka, bocs, hogy zavarok, de ez ez ez a tied szerintem és … és az enyém volt, igen, egy hatalmas csokor vörös rózsa, az enyém volt és vörös volt és küldték nekem, nekem küldték,  és volt rajta üzenet is és én még soha és nekem még ilyet nem és aztamindenit és Te nem vagy normális.