Namost. Az utóbbi napok mozgalmassága fordított arányosságban áll a blogbejegyzéseim számával.  Úszunk, futunk, seggen csúszunk le a dombról, hidegben strandolunk. Hétvégén volt tűzijáték a szomszéd faluban, ez jó nagy happening, el is sétáltunk a falu végére. Felmásztunk a dombra (a mászást szó szerint értsd) felértünk, lihegtünk nagyon, jöttek a tizenévesek, azzal a lendülettel a zászlórúd tetjén kúsztak. Öregnek éreztem magam. A tűzijáték fapados volt, de a kilátás szép. Aztán le kellett menni a dombról, annyira meredek volt, hogy én a fenekemre számíthattam csak. Mivel a zseblámpát ő kezelte, más se látott engem, én se láttam magam, illetve nem láttam semmit az égegyadta világon.

A legmenőbb rész ezután következett, lementünk a buliba (!), a szupertrendi partiszerelésünkben. Ugyebár lehűlt a levegő, mi meg nem hoztunk haza meleg ruhát, így maradt a szekrényben találhatő régi ruhák összeválagatása. Az én outfitem a kevetkező volt: a a gimnáziumban előszeretettel viselt rojtos (!) koptatott farmernadrágom, fehér stortcipő (amiban tapétázni szoktunk), kék kapucnis pulcsi, rá fekete zakó. Ő meg szandálban volt, és igen, gondoljon mindenki a legrosszabra, a námbörván stílusvétekre, a szandál megerőszakolására! Illetve még a Godzilla-korszakomból fennmaradt farmernadrágom hozzá. (Igen, az enyém volt!) Szóval kiöltöztünk, mint ama bizonyos Szaros Pista ama bizonyos napon. A buli jó volt, meghallgattuk a Szerelemvonat című örökzöld sláger átkölését, majd hazajöttünk.

Tegnap pedig elmentünk a Velencei-tóhoz. A radikális strandolók ugyanis nem riadnak meg holmi széltől vagy felhőtől. Lementünk Agárdra, napoztunk és fáztunk közben, mert nem volt nap, bementünk öt percre a vízbe, majd felszálltunk a vonatra, hazajöttünk és megnéztünk egy részt a Szülcsi-Felcsiből (sic). 

Ezzel egyidőben teszteljük még a székesfővárosi uszodákat is, eddig Komjádi-BVSC 1:0, illetve lassacskán körbefutjuk a világot, ki így, ki úgy.  És ez így fog menni még egy hétig, amígcsak el nem kezd kizsákmányolni a gonosz multi, amihez persze ragaszkodom. Az állásinterjúról és az ott elállatiasodó emberekről majd még egy külön bejegyzés. Szóval megyek helpdesk-ezni, ámerikánerek hívnak majd napi nyolc órában, én meg mondom, hogy kontrolaltdel meg klikszetáp vagy valami hasonló.

De ha minden kötél szakad, ahogy a házunk előtt elsétáló kedves néni bíztatott ma, még találhatok egy angol férjet magamnak, csakúgy mint azt az ő szomszédságában lakó, szintén angol szakot végzett hölgyemény tette. Kész kárrier, kérem.

 

Ma reggel az ágyon feküdtünk, ő meg azzal szórakozott kínjában, hogy a belerezgette a telefonját a fülembe. Ha a telefon a füledbe rezeg, az nem jó, sőt borzasztó,mintha egy hatalmas szúnyog meg akarná enni a fejed. Ezért hát felpattantam és miközben reflexből a jobb oldalamra fordultam, lefejeltem az ágy szélét.

Koppant a jobb szemöldökömnél lévő rész, amit nem tudom, hogy hívnak, de koppant és fájt. Aztán bepirosodott és kicsit bedagadt. Ő meg, némiképp kompenzálva azt, hogy az ő telefonbelerezgetése miatt koppant a szemöldököm, leszakított egy darabka jeget a befagyott mélyhűtőről, és, mint a filmekben, elkezdte jegelni a szemem. Namost, az nem ám olyan, mint a filmekben a hősnél, hogy katonadolog. Nem, az szörnyű. Annyira hideg, hogy az már fáj. Nem olyan, hogy fázik a lábad vagy a kezed, ha a szemördököd fázik, az borzasztó. Szóval egyszerre fázott és fájt a szemöldököm, olvadt a jég, folyt le az arcomon és csöpögött a szoknyámra, ő nevetett, én nyüszítettem és titokban az Amnesty International-re gondoltam.

Hazafele a buszon két tizenéves srác megkérdezte hogy huszonhat éves vagyok-e (sic!). Nem tudom, van-e összefüggés.

 

Jaés, ha török-orosz EB (érzed: E-BÉ) döntő lesz, indulok az NHL-ben fekete férfiként. (Remélem, nem) De mégis, milyenmáez?

 

Órák óta álláshirdetéseket nézegetek, elküldem vagy száz helyre az önéletrajzomat. Nincs értékseítői vénám és bár a precizitást a képességeim listájának tetejére tettem, miután üresen küldtem el az e-mailemet, nem hinném, hogy túl hiteles lennék. De órák kemény, verejtékes munkája után kijelenthetem, megtaláltam a számomra megfelelő munkát, egyszerűen tökéletes: magánnyomozó. Ugye.

 

Ami menő, hogy ez ötös lett. Megünnepeltem. Állítólag.

Ami dühítő, hogy miért mondják, hogy a nők csak a szép férfiúk látványáért nézik a fotbalt, mikor ahányszor egy csinos szurkolólányra közelít a kamera, az összes fiú felhördül és ilyen-olyan jelzős szerkezeteket formál iziben?

 

Tegnap az erkélyen cigarettáztam. Egyszercsak kifújta a szél a kezemből az égő cigit. Leesett a földre, odagurult a kis réshez, amin keresztül leesett és az alattunk lévők erkélyére pottyant. Mire felszméltem, már csak azt láttam, ahogy a cigi az alattunk lévő erkély résén keresztül száll még egy emelettel lejjebb. Azt hiszen egy papírdobozban landolt. Ezek után egy órán keresztül füstszagot éreztem az erkélyen, olyan Ágnes asszony módra, persze.

 

gesztikulál

 

Jajj, de nagy szomorúság van itt most. És a tegnap tanult zsiráfos-édesanyás-romános-szexuálisaktusrainvitálásos káromkodás egyre valószerűbbé válik. Persze csak játszásiból.

 

Egy possible world-ben a rigid designator-ommal együtt átgondolnám, valóban szükségszerű-e fehérrépa szintű logikával Frege, Russel, Wittgenstein tanulására vállalkoznom. Önként. Angolul.

 

 Hármasra varzsoltam arabot, a sofőr azt mondta nekem ma, hogy nagyothall és nem lát semmit, az alapvizsgán nagyon feldühödtem, kick box aerobichoz kellett folyamodnom, rájöttem, hogy a punk esze a punkráció és ahelyett, hogy jelentéselméletet tanulnék, amit mellesleg miért, úgy értem MIÉRT vettem fel?, ezt csiáltam délután: