július 10, 2008
Namost. Az utóbbi napok mozgalmassága fordított arányosságban áll a blogbejegyzéseim számával. Úszunk, futunk, seggen csúszunk le a dombról, hidegben strandolunk. Hétvégén volt tűzijáték a szomszéd faluban, ez jó nagy happening, el is sétáltunk a falu végére. Felmásztunk a dombra (a mászást szó szerint értsd) felértünk, lihegtünk nagyon, jöttek a tizenévesek, azzal a lendülettel a zászlórúd tetjén kúsztak. Öregnek éreztem magam. A tűzijáték fapados volt, de a kilátás szép. Aztán le kellett menni a dombról, annyira meredek volt, hogy én a fenekemre számíthattam csak. Mivel a zseblámpát ő kezelte, más se látott engem, én se láttam magam, illetve nem láttam semmit az égegyadta világon.
A legmenőbb rész ezután következett, lementünk a buliba (!), a szupertrendi partiszerelésünkben. Ugyebár lehűlt a levegő, mi meg nem hoztunk haza meleg ruhát, így maradt a szekrényben találhatő régi ruhák összeválagatása. Az én outfitem a kevetkező volt: a a gimnáziumban előszeretettel viselt rojtos (!) koptatott farmernadrágom, fehér stortcipő (amiban tapétázni szoktunk), kék kapucnis pulcsi, rá fekete zakó. Ő meg szandálban volt, és igen, gondoljon mindenki a legrosszabra, a námbörván stílusvétekre, a szandál megerőszakolására! Illetve még a Godzilla-korszakomból fennmaradt farmernadrágom hozzá. (Igen, az enyém volt!) Szóval kiöltöztünk, mint ama bizonyos Szaros Pista ama bizonyos napon. A buli jó volt, meghallgattuk a Szerelemvonat című örökzöld sláger átkölését, majd hazajöttünk.
Tegnap pedig elmentünk a Velencei-tóhoz. A radikális strandolók ugyanis nem riadnak meg holmi széltől vagy felhőtől. Lementünk Agárdra, napoztunk és fáztunk közben, mert nem volt nap, bementünk öt percre a vízbe, majd felszálltunk a vonatra, hazajöttünk és megnéztünk egy részt a Szülcsi-Felcsiből (sic).
Ezzel egyidőben teszteljük még a székesfővárosi uszodákat is, eddig Komjádi-BVSC 1:0, illetve lassacskán körbefutjuk a világot, ki így, ki úgy. És ez így fog menni még egy hétig, amígcsak el nem kezd kizsákmányolni a gonosz multi, amihez persze ragaszkodom. Az állásinterjúról és az ott elállatiasodó emberekről majd még egy külön bejegyzés. Szóval megyek helpdesk-ezni, ámerikánerek hívnak majd napi nyolc órában, én meg mondom, hogy kontrolaltdel meg klikszetáp vagy valami hasonló.
De ha minden kötél szakad, ahogy a házunk előtt elsétáló kedves néni bíztatott ma, még találhatok egy angol férjet magamnak, csakúgy mint azt az ő szomszédságában lakó, szintén angol szakot végzett hölgyemény tette. Kész kárrier, kérem.





