Beckett-féle üzengetés történt a Krapp’s Last Tape apropóján. Az mondta, hogy üzenjük a 30 évvel idősebb magunknak (magunknak?) és ha bátrak vagyunk, majd jól visszahallgathatjuk.

Elromlott a felvevőgép és játszásiból mondtuk el a nagy gondolatokat. De a legvégén egy fiú bejelentette, hogy ő bizony a telefonjában titokban felvette mindnekiét Most hallgattam meg, nem valami jó a minőség, de mivel mögöttem ült az elkövető, az enyém még valamennyire érthető. Talán nem is baj, ha nem olyan jól kivehető amit mondok, mert az én üzenetemen 30 év múlva feltehetőleg hetekig sírnék majd, a voltál fiatal és boldog, most meg öreg vagy, megviselt és valózínűleg kövér gondolatkör lehet, hogy megráz majd, ha ott ülök 80 kilósan a fotelben nyakig ránccal.

Az is tanulságos, hogy visszahallgatva rájöttem, hogy basszus durván amerikai angollal mondtam a remember-t, nem tudom, hogy történhetett, istenbizony, de most rossz nagyon. (És ó igen, tudom, hogy ez egy nagy sznob beszólás volt, úgyhogy nem kell ezt komment útján tudatnotok velem)