Mikor ott álltam Ferihegy 2-n sörrel a gyomromban (később hugyhólyagomban), felfutott harisnyában, ezt hallgattam és néztem az embereket, azt gondoltam, leírom majd milyen érzés volt bámulni a bőröndüket hurcibáló utazókat, akik mennel el (el! el! el innen!) miközben te tudod, hogy csak rossz buszra szálltál. És azt is gondoltam, hogy a rossz buszra szálltál rész milyen megkapóan kétértelmű lesz majd.

De aztán aztán úgy döntöttem, inkább leírom, hogy hogyan is jutottam idáig és mi történt utána.

Történt kedden, hogy hirtelen elhatározástól vezérelve úgy döntöttem, a Keleti fele veszem az irányt szoknyavásárlás céljából, de a buszról leszállva az első ember, akit megláttam, a Kata volt. És a narancssárga bőröndje. Ez nem kis meglepetés volt, ráadásul ő is gondolt rám a vonaton, én meg rá a buszon, ha nem tudnám, hogy ez őrültség, bizonyos transzcendens hatalmakat is emlegethetnék ez ügyben.

Szóval Ferihegy 1 (!) felé vettük az irányt szokásos szép tájakon 24-es villamos, Nagyvárad tér, Kőbánya-Kispest stb. Szeretem ezeket a reptéri kiruccanásokat, mert sajátos, semmi máshoz nem fogható hangulatuk van. Még akkor is, vagy éppen azért, mert a vége mindig ugyanaz: Kata megy beszállni én meg Kőbánya felé. ( Jobb esetben). Szóval a szokásos cigi-sör kombináció után szokásosan elbúcsuztunk és ő szokásosan ment a kapukhoz én meg szokásosan 200-as busz….

Vagyis nem teljesen szokásosan. Egy táblát tévesztessz csak, és máris nem Köbánya, hanem Ferihegy 2 felé suhan a busz. Szóval kicsit nagyobb túra volt ez, mint én (és hugyhólyagom) ezt tervezte, és akkor még mindig csak Kőbánya-Kispesten vagy. 

Vannak azok a viccek, hogy ki az abszolút vékony, akinek a háta habzik ha a hasát szappanozza, az abszolút alacsony, akinek létrára kell állnia, hogy benézzen a szekrény alá. Namost. Az überlúzer, ha beszélhetük ilyenről, az az, aki a végállomáson rossz irányba száll. Így történt hát, hogy a kőbánya-kispesti metrógarázs felé vettem az irányt. Ó igen. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, mikor rossz felé indult a szerelvény. Annyira elcsodálkoztam, hogy a jobb kezem mutató- és középsóujját a számra tapasztottam. Istenbizony, így történt. És ott is tartottam egy jóideig. Aztán a hangosbemondó mondta, hogy maradjak a helyemen és várjak türelmesen. Ez történt, de nem volt jó érzés. És akkor felbukkant a nevető sofőr, mondta, hogy várjak csak. Vártam. Nem örültem. És akkor mondta a hangosbemondóba is, hogy még mindig várjak. És vártam. És aztán elindult. És én régen örültem ennyire Kőbánya-Kispestnek, mint akkor. Tulajdonképpen soha.

Szóval így történt, hogy nem sokkal hamarabb értem célba, mint a Kata. Én a Budaörsire, ő Londonba.