Én: Nézd! De jó, hogy az apuka görkorizik a fiaival!
P: Aha. Azt meséltem már, hogy… Vagy pont te mondtad? Nem, olvastam valahol. Melyik újságban?
Én: Azt, amit az Erik mesélt?
P: Igen! Hol is volt?
Én: Stockholmban!
P: Ja, tényleg!
Külön feladvány Eriknek, hogy vajon Ő rájön-e?
Hullámokban tör rám a pedagógus pálya iránti elköteleződés, pedig próbálom elnyomni, tényleg. De azzal, hogy egy fiatal ausztrál lányt az interaktív táblák Ausztráliában való kihasználtságáról faggatom, már végképp elvetettem a sulykot, attól tartok. Remélem, van még visszaút. Ami igazán okot ad a szorongásra az az, hogy nem is remélem annyira.
Azt mondom már három hete, hogy á a ó ú e é i ő ű, ma meg már azt is, hogy félek én, mesém henyén halad, s felén e rémlegény belém harap, és jó nekem. Úgyhogy ezentúl mindenki vigyázzon, mert ar-ti-ku-lál-ni fo-gok. Meg rekeszizomlélegezni. Durván.
Hungarian capital, Budapest, declared war against graffiti - hallgatom. Végre valami jó hír rólunk a bíbíszín. Ezt muszáj volt lelogolni az utókornak, ilyen is volt, bizony, el kell raktározni jól az élményt.
Az érett, független nő olyan, aki önállóan, segítség nélkül meg tudja nézni a számítógépe fizikai címét.
Szerdán felmondtam, tegnap volt az utolsó munkanapom. Ebből egyenesen következik, hogy mostantól nem az lesz a nap csúcsa, ha a mellettem ülő srác belebődül (ez a legmegfelelőbb szó, hidd el) az elnémított telefonba, hogy Oh, you fuckig cocksucker, majd visszahangosítva azt, a lehető legudvariasabb modorban folytatja: What is your exact problem, sir?, de az is, hogy valamivel megint kevesebb lettem vagy éppenhogy több, és olyasmit kaptam, amire nem számítottam, nem itt és nem tőlük. A világról alkotott képem egyre csak formálódik tovább és én vele. (Életbölcsességek osztogatásának vége, leülhetsz.)
