Van abban valami báj, ha hajnali háromkor nekiesel az ágyadnak és egy szöggel úgy felkaristolod a homlokod közepét, hogy az újdonsült két centis sebhelyeddel úgy nézel ki, mint Harry Potter. Kivéve, hogy  nem tud rálógni a hajad.

Alapvetően jó a kapcsolatom a családommal. Tegnap reggel anyukám be is jelölte az iwiwen, hogy onnan ismer, hogy családtag vagyok.

Én: Hű, az a csaj, te. Olyan ronda szegény. Ahogy kinéz, az már nem is Picasso festmény*. Inkább… nem is tudom… Klee.

Apa: Hieronymus Bosch.

*utalva ezzel egy másik, nem túl szép leányzóra

Merthogy mostanában pszichopatás sorozatot nézek. (Van kockás pléd és tea, kötőtű még nincs.) De lefekvés előtt nem a legjobb pszichopatás sorozatot nézni, amiben a főhőst megkötözik, leveszik a cipőjét és verik a talpát a temetőben holmi skizofréd szadisták. De ez így, ebben a formában megörtént. És mindezek előtt/ezzel párhuzamosan még magambadöntöttem két liter teát, így az éjjelem kétórás szakaszokra volt bontható, komolyan, akár görbét is lehetne rajzolni: két óra üldözős rémálom – két perc WC. Aztán reggel koránkelés, éljen, indul a hetfü, főzzük a finom kávét, amit egy laza mozdulattal öntöttem ki a tűzhelyre. Mondanám, hogy egy korty sem maradt, de ez hazugság volna, pont egy korty maradt. Azt mind megittam.  Jóízűen. Nem. Aztán elindultam Újpestre, pontosabban Újpest végállomástól még egy kis buszozás és hipp-hopp már ott is vagyok.  Bementem a gyógyszergyártókhoz, hogy csókolom, jöttem angolórát tartani. A recepciós az úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna,  jöttem legyilkolni a vezérigazgatót. Csóválta a fejét, elkérte a névsort, felhívta az egyik hölgyeményt, hogy ez most komoly és ő Tényleg angolt fog tanulni?  Hát jó, de akkor jöjjön, és csapja a hóna alá az angoltanárt. Aztán jött az adminisztráció, merám fényképes kártya, miegymás. Hogy mi a nevem. Hogy hogy? És essel vagy rendesen esszel? Mondtam neki, esszel, mint az ital. Csak én mosolyogtam. Ő meg csóválta a fejét, írta be a gépbe, törölte a homlokát  és vágta a “nem elég, hogy angolt akar tanítani meg kulcsot kér, de még így is hívják, de durva” pofát. És akkor még csak reggel fél nyolc. Azt már el se mesélem, hogy a Questurában hogy nem értettem meg a jóvágású fiatalember viccét. Snassz. 

Ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy váááááááá-áááá-ááá-áá (rekedt, egyre elhalaló torokhangon). És ez nem feltétleül negatívum.

Tenap a filmben londoni apácák kirándultak és gyilkolásztak az angol kántriszájdon. Erre majd még visszatérünk.

A mai döntés az volt, hogy főzök. Szóval benéztem a hűtőbe, hogy mit lehet megfőzni, és amit meg lehetett főzni, azt megfőztem, illetve -sütöttem. Mint például rizs (közös, nem a hűtőben) és tojás (nem az enyém, de a  hűtőben) és sajt (az enyém és a hűtőben). Így készült a menü álá én: rántottás reszeltsajtos vegetás rizs. Kedvem szerint majonézzel ízesítettem. És csak fele annyira volt ám borzasztó, mint amennyire gusztustalannak hangzik.

Mert mostanában az a divat, hogy amit eldöntök, az úgy lesz. És én jól eldöntöttem, hogy hétfőn márpedig nem maradhat ki az úszás és a szokásos tizenkét perc.  Sőt, külön jó, mert a hideg víz leviszi a lázat, a szokásos tizenkét perc pedig  (ami egy jóideje már tizenöt, de ezentúl is tizenkettőként fogok rá utalni), megöli a baktériumokat… Délután azon gondolkoztam, hogy egytől tízes skálán vajon mennyire hozok jó döntéseket.

Félbevágott, kiszárított avocadomag az asztalon félrerakva, régi zongorabillentyűk szétdobálva, zöld festékszóró, pillanatragasztó, harapófogó. Apukám, aki saját bevallása szerint két napig nem nagyon tudott megmaradni a konyhában, miután ott főzte le az elefántcsontokról a ragsztót, épp egy zogorabillentyűt fúr át kézifúróval.  Igen, így telik egy nyugodt vasárnap délután nálunk.