Merthogy mostanában pszichopatás sorozatot nézek. (Van kockás pléd és tea, kötőtű még nincs.) De lefekvés előtt nem a legjobb pszichopatás sorozatot nézni, amiben a főhőst megkötözik, leveszik a cipőjét és verik a talpát a temetőben holmi skizofréd szadisták. De ez így, ebben a formában megörtént. És mindezek előtt/ezzel párhuzamosan még magambadöntöttem két liter teát, így az éjjelem kétórás szakaszokra volt bontható, komolyan, akár görbét is lehetne rajzolni: két óra üldözős rémálom – két perc WC. Aztán reggel koránkelés, éljen, indul a hetfü, főzzük a finom kávét, amit egy laza mozdulattal öntöttem ki a tűzhelyre. Mondanám, hogy egy korty sem maradt, de ez hazugság volna, pont egy korty maradt. Azt mind megittam.  Jóízűen. Nem. Aztán elindultam Újpestre, pontosabban Újpest végállomástól még egy kis buszozás és hipp-hopp már ott is vagyok.  Bementem a gyógyszergyártókhoz, hogy csókolom, jöttem angolórát tartani. A recepciós az úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna,  jöttem legyilkolni a vezérigazgatót. Csóválta a fejét, elkérte a névsort, felhívta az egyik hölgyeményt, hogy ez most komoly és ő Tényleg angolt fog tanulni?  Hát jó, de akkor jöjjön, és csapja a hóna alá az angoltanárt. Aztán jött az adminisztráció, merám fényképes kártya, miegymás. Hogy mi a nevem. Hogy hogy? És essel vagy rendesen esszel? Mondtam neki, esszel, mint az ital. Csak én mosolyogtam. Ő meg csóválta a fejét, írta be a gépbe, törölte a homlokát  és vágta a “nem elég, hogy angolt akar tanítani meg kulcsot kér, de még így is hívják, de durva” pofát. És akkor még csak reggel fél nyolc. Azt már el se mesélem, hogy a Questurában hogy nem értettem meg a jóvágású fiatalember viccét. Snassz.