Én most azt szeretném a legjobban, ha olyan lenne az életem, mint a filmekben, mikor sok hónapot összesürítenek úgy, hogy megy alatta a zene, a főhős edz, tanul, kampányol, látjuk, hogy dolgozik keményen, én is így összesűrítve szeretnék dolgozni keményen, menne alatta a zene nekem is, olyan lehetne, mint a Notting Hill-ben, mikor Hugh Grant végigmegy a Portobello Roadon, és mire a végére ér, nyárból tavasz lesz, én mennék a könyvtárba, close-up-ok mutatnák, ahogy ráncolom a homlokomat és írok a számítógépemen, meg olyan is lenne, hogy előttem lenne a sok német könyv és koncentrálnék meg ejteném ki a szavakat, persze egyre jobban, és futnék is, esőben meg napsütésben, a levelek is megsárgulhatnának. És ez az összeállítás úgy érne véget, hogy megkapom a diplomámat és olyan hosszú lenne, hogy az Eye of the Tiger pont beférjen alá.

Amikor fél kettőkor a tűző napon rubintréka sajátos hangszínén mondta, hogy hűűűűha, én meg két ápdét csigával a gyomromban próbáltam megfelelő ütemre emelgetni a lábam kick-box-aerobic-guiness-rekord-megdöntés ürügyén, arra gondoltam, ennél mélyebbre nem süllyedhetek. De aztán ettem egy harmadik csigát. Most meg leírom.

A főnököd pont úgy néz ki, mint Hitchcock mondta a pincérnőnek, miközben a főnök sört csapolt. Igen, de kicsit kisebb, inkább egy összement Hitchcock, nem? válaszolta a pincérnő tökéletes angolsággal. A főnök tényleg olyan volt, mint Hitchcock. Aztán gyorsan megittuk – ő a sörét és a pálinkáját, én meg a tejeskávémat és a pálinkámat és rohantunk is. Így megy ez egy ideje. Reggel kimegyek a reptérre, leheveredek a fűbe, olvasok és nápolyit eszem. Aztán integetek neki, és együtt bejövünk a Keletihez. Összegyűjti nekem Sunday Times-okat, annyit hoz, ahány hete nem találkoztunk. Most hatot. Ő felül a vonatra, én pedig pálinkaszagúan megyek az egyetemre

A piros lábujjkörmeim kilógtak a cipőmből, fájt a sarkam, kávét ittam és a szemerkélő esőben olvastam, sorban álltam, fáztam, meghatódtam, csendesen üldögéltem, mosolyogtam, a könyvtár előtt egy fiú szappanbuborékokat fújt felém. Ma végre megbocsátottam magamanak.

A múlt hétvége hangja  a reccs, amivel végérvényesen minden remény szertefoszlott, ráharapott, nem csak a szájában tartotta, hiába kereggettük öten, vagy talán épp azért, a kutyám a mobiltelefonomra. A mostani hétvége hangja a puff, ahogy négy pár magassarkú hullott a fejemre, meg a földre is, de igen, elértem az utolsó harminchetes cipőt, merthogy a lábam is összement velem tavaly óta.