A legnagyobb bekessegben ult egymas mellett a padon egy londoner, aki Rushdie Satani Versek-et olvasta es egy olasz nover apacaruhaban. Sutott a nap, kacsak uszkaltak a toban, mokusok kerketoztek a parkben, gyerekek fagyiztak, szerelmes parok fekudtek a fuben, es arra gondoltam, mar csak egy delfin hianyzik, es meg van minden, ami egy csaladi filmhez kell.

(Ma vegigsetaltunk az Embankment-en, megneztuk a Big Bent, a Westminster Abbey-t, a Houses of Parliament-et, at a St James Parkon a Buckingham Palace-ig, vegul a Green Park-on is keresztulmentunk es ugy szalltunk fel a metrora.)

Uff… Csak elsore szarod ossze magad, hogy elengedsz egy csoport 16 eves lanyt egyedul a cityben, hogy majd gyertek vissza idore, ket nap alatt ugy belejossz, hogy a piros lampan is athajtod oket a Covent Garden es Leicester Sqr kozott… Csak kicsit sikoltoztak, mikor majdnem elutotte oket egy taxi. Miert nem sietnek kulonben meg, mert mindig mondom nekik es nem is.

Tegnap ebed utan elmentem csavarogni. Eleg borzaszto, hogy most van a sales, szerintem a gazdasagi valsag idejere be kene szuntetni, mert a sok csillogo kirakat egyenesen rakenyszeriti a szerencsetlen embereket a vasarlasra, Mert ahhoz kepest, hogy recesszio van, csak ugy hompolygott a tomeg az Oxford Str-en. En is hompolyogtem veluk egeszen a Tottenham Court Road Stn-tol a Marble Arch-ig, aholis leultem es elfogyasztottam a vacsoramat, ami egy banan volt, milyen izgalmas. Utana elmentem Notting Hillbe meglatogatni Petert, aki mindig felvertez Sunday Times-okkal. Olyan fura erzes volt leszallni a buszrol es elsetalni hozza. Mikor megerkeztem pont Kataval beszelt telefonon, kicsit olyan volt, mint novemberben, mikor ott ultunk harman a konyhajaban es brandyt meg froccsot ittunk es sult krumplit ettunk, kint meg olyan hideg volt, hogy majd megfagytunk az otthoni ruhainkban. Most is volt froccs meg vacsora, csak Kata nem volt… Aztan atmentunk a pubba, ahova mindig is jartunk, ami pont tegnap unnepelte az otodik szulinapjat, szoval tok jo hangulat kerekedett, pont addigra, mikorra el kellett indulnom haza. Tisztara mint 16 evesen. De igy is nagyon jo erzes volt talalkozni egy-ket ismeros arccal. Most lattam eloszor a regi csapos lanyt toloszekben, aki meg novemberben is olyan jokedvuen jott-ment a barpult mogott, most meg alig tudja mozgatni a kezet is. Na, az borzaszto volt. 

Ma egesz delelott az etkezot rendeztuk be. Azt hittem, soha nem erunk a vegere. Sister Pina marha jofej, de anniyra szenilis mar szegenykem. 51 szalvetatartot kellet szetvalogatni, mindegyiken egy lany neve allt. Mire a vegere ertunk, elfelejtette, melyik kupac melyik asztalt jelent, es kezdhettuk ujra. Masfel ora ververejtekse munkaja utan sikerult megbirkoznunk a feladattal.

Delutan meg kiulok egy kicsit egy parkba relaxalni, mert holnap egy ket hetig tarto konstans stressz veszi kezdetet, holnap delutan viszem ugyanis eloszor a csoportomat (15 fo) a varosba. A Trafalgar Square-re meg a National Portrait Gallerybe megyunk. Csucsidoben metroval. Szavakkal  nehez leirni, mennyire be vagyok szarva rezelve.

Szoval nem is tudom, hol kezdjem, talan egy figyelmentetessel, hogy az elkovetkezendo par hetben a blog atmegy majd egy kicsit “dear diary” stilusba, szoval csak sajat felelossegre fogyasztani.

Szoval hetfon fel negykor indultam a Nepligetbol es kedden itteni ido szerint hetre ertem ide. Reg volt ilyen 28 oram egyhuzamban, gyermekeim, ejjeli utlavelellenorzes, flortolo soforok, pszichopata utastarsak, jo beszelgetesek meg nevetgelesek, egyuttes nyusszogesek a vegefele… De vegul megerkeztem a Victoriara a 25 kilos borondommel halal faradtan, csucsidoben, mindenki cikazott ossze-vissza, annyira meg voltam zavarodva, hogy egy kis idobe telt, meg egyaltalan megtalaltam a metrobejaratot, pedig hat mintha lettem volna mar itt.  Szoval ideertem Heampstedbe, becsongettem a noverekhez, megmutattak a szobamat, ami nagyon egyszeru, egy agy, egy asztal, egy csap meg egy szekreny. De tegnap kaptam viragot az egyik novertol ma meg egy macit a masiktol, szoval egesz otthonos lett. Szoval kedd este azon nyomban elaldutam.

Masnap szabadnapom volt, ugyhogy egesz nap a varosban logtam es csupa szokasos dologgal toltottem az idomet: vasaroltam, nezelodtem, ucsorogtem, irigykedtem az angol lanyokra, amiert en nem vagyok egy kozuluk, beszelgettem meg sutkereztem a Saint James es a Green Parkban es mire hazaertem, megint hulla voltam.

Tegnap segitettem Sister Pinanak (eskuszom!! – nagyon nehezen jon a szamra a neve…a Guiseppina-bol jon amugy): teritettem, ezustot pucoltam, port torolgtettem.  Olyan, mint a filmekben, komolyan: jonnek-mennek az apacak le-fol a lepcson, mindig csinalnak valamit.  Amugy ezek az apacak nagyon viccesek, mindegyik egy kulon karakter. Pledaul Sis Pina 84 eves, de olyan aktiv, mint en es ugy beszel a durvan olasz akcentusaval, mint egy rajzfilmfigura. Sis Paolanak jo a humora es szerintem cinkortarsra talalt bennem, ebednel mindig szemben ul velem es ha mond valamit, mindig ram nez, mert en nevetek rajta.  Sis Paloma ma utazott el, de o  kedvesseg megtestesitoje, 4 eve ismertem meg, de nala kedvesebb ember nincs a foldon, komolyan. Elrejtett a szobamban egy macit bucsuajandeknak. Multkor elment egy pubba nehany diaklannyal, de ugy rendesen, az apacaruhajaban, de ezt a fonover nem tudhatja meg, mert megharagudna. 

A mai nap meg kicsit tingli-tanglis, de holnap erkezik a csoport es onanntol nincs megallas. Kb 10 olasz tinedzserre kell majd felugyelnem, minden delutan  varoneznes  az en vezetesemmel. Szoval ha nem jelentkeznek, kicsinaltak a tizenhatevesek. Ennyi.

Kiürítettem a koliszobámban három év alatt felhalmozódó dolgokat, csupa hétköznapi kacat: ceruzák, könyvek, egy hűtő. Így legalább a csomagolásnál, ha megfelelő módon kerülted ki az újonnan hozzánk került csocsóasztalt és a babakádnak támasztott tükröt, akkor már csak a szétszerelt számítógép asztalon kellet átjutnod ahhoz, hogy áthúzhasd a szükséges dolgokat az egyik kupacból a másikba.* Csomagolás. Merthát itt az ideje visszatérni rá. Az eltérés remélem nem csak annyi, hogy az én esetemben nem kántriszájd lesz, hanem a székesfőváros.

*kisebb túlzás talán, de megfelelő képet fest a fennálló állapotokról

És itt van a lábacskája, itt, ez a lábszára. Vagy mégis inkább a keze. És itt a hasikája, ott dobog a kis szíve, látod? Vagy az a feje? – amíg a szülők a gyerekük testrészeinek felismerésével próbálkoznak (viszonylag magas hibaaránnyal), a nagyszülők természetesen már egyértelműen látják, kié a gyerek orra.

A ruhákkal teli zsákot a jobb vállamra dobtam, mint a katonák a homokzsákot a gáton, mikor árvíz van,  és már mentem is le a lépcsőn. A harmadik körnél már biztos voltam abban, hogy soha többé nem fogom azzal kezdeni a reggelt, hogy a tükör előtt állva azt mondom, nincs egy göncöm sem. Aztán levittem egy táskányi cipőt. A negyedik körnél már biztos voltam abban, hogy soha többé nem fogom azzal kezdeni a reggelt, hogy a tükör előtt állva azt mondom, nincs egy normális cipőm, ami menne ehhez a ruhához. Aztán levittem egy szatyornyi bizsut. Az ötödik körnél már biztos voltam abban, hogy soha többé nem fogom azzal kezdeni a reggelt, hogy a tükör előtt állva azt mondom, nincs egy normális ékszerem, ami menne a cipőmhöz, ami menne a ruhámhoz. A hatodik körben levittem a tükröt.

Felváltva nézek youtube-os videókat Beckett késő drámáinak adaptációiról és juicystar07 (!) szupertrendi  sminktippjeiről.

Mindig gondoltam, hogy a bölcsészkar életképtelen emberek gyülekezete, de mostmáraztán tényleg biztos, hogy így van, a Rákóczi úti nagy könyváruházban meg bunkók az eladók, úgyhogy inkább elmentem átvenni a jegyem, az egy kicsit jobb volt, mert öt percre Nyugat-Euróbában éreztem magam, de persze hamar elmúlt, talán akkor mikor a hajléktalanokat kerülgettem vagy mikor nem akartam zoknit venni és lekurváztak, már nem tudom, és a történet szempontjából igazándiból totálisan érdektelen. A panaszkodás itt ér véget, ígérem.

Szóval. Elmentem a második nagy könyváruházba, megláttam, ott volt, levettem a polcról és már indultam is fizetni. Azért tettem egy kitérőt, mint azt ahogy mostanában mindig megteszem,  az útikönyvek felé, de nem, még nem veszem meg. Még kicsit korai lenne. Majd.  És az eladó lehúzta a vonalkódot én meg odaadtam a kártyám, zöld gomb oké és akkor megtörtént azt, amitől mindenki fél, hogy meg fog történni, egyszerűen lefagytam, nem tudtam semmire se gondolni, nem, nem megy, sajnálom, én ezt nem tudom, és akkor ott hagytam mindent és kimentem és leültem a padra, hogy gondolkodjak, de nem ment, nem tudom, három éve mindig tudom, de most nem. És ott ültem és nem tudtam.  És mikor ott ültem és nem tudtam egy ideje, akkor arra gondoltam, hogy ez így ebben a formában nem lesz jó, kellene valamit tenni. Megkérdeztem, tájékozódtam, elbotorkáltam a bankba, ahol kértem egy újat, de nem adtak még, majd egy hét múlva. Pénzt azt adtak, így visszamentem megvenni a könyvet, ami mellesleg Beckett összes magyarul, ajándékba, igen, attól még hogy én beteg vagyok, ezt még nem kéne másra is rákényszerítenem, de én rákényszerítem. Szóval meglett a könyv én meg elindultam a koliba. Hazafele a magassarkúm még beleakadt a busz lépcsőjébe, mikor le akartam szállni, tehét majdnem orra estem, de végül épphogy nem. És akkor gondoltam, ez egy sikeres nap, megint, pedig még előttem állt az este, amikor a szokásos nyugalmas, gőzkieresztős futás közben hallgatom a kedvenc zenémet és nézem a Dunát csöndben, egyedül, jajj de jó, végre senkihez se kell szólni, lehet gondolkozni. Na, ehelyett négy nyolc és tizennégy év közötti falusi fiú biciklizett utánam, igen, fél órán keresztül, mondtam nekik, menjetek haza, de nem mentek, mondták, hogy a Bence szerelmes belém, meg kérdezték, hogy maga hány éves és magának amúgy van férje? és miért fut mindig?, csupa ilyeneket kérdeztek tőlem a fiatalok és bicikliztek utánam, fel a hegyre, le a hegyről, a kapukban meg kint állt a sok ismerős és ott volt az arcuk, meg volt nekik döbbenve és én próbáltam azon nevetni, hogy ez kívülről mennyire viccesen nézhet ki, és végülis sikerült is ezen nevetnem, és akkor aztán tényleg ez volt már a nap vége.

Ittunk az államvizsgájára, ittunk a lakótársa névnapjára, ittunk a lakótársa barátjának a szigorlatára, ittunk arra, hogy Jess a Gilmore Girls-ből szerepel egy Black Eyed Peas dalban öt évvel idősebb kiadásban. Ezek futottak végig az agyamon reggel fél hat fele, miközben nézegettem, kivasaljam-e a kardigánomat. Úgyis kisimul majd rajtam, gondoltam, de végül én gyűrődtem hozzá.