Nem cigizel? Nem iszol? Nem eszel? Nem is vagy igazi magyar lány mondta nekem a Lidia apukája a Vendéglőben persze szigorúan két kanál babgulyás között, a Lidia meg fordított angolra.  Mangiare tatár bífsztek! Biztos nem? mondta az apukája, si, si, biztos nem mondtam én. Az, hogy már megint én vagyok az egyetlen az asztaltársaságban, aki nem tud olaszul, már fel se tűnik.  A Lidia apukája huszonöt éve minden évben eljön Magyarországra, a Lidia meg 10 éve mindig vele jön. Eljönnek nyaralni Gyöngyösre Olaszországból. Ezt a Lidia Londonban mesélte nekem, de azt már a Millenárison tette hozzá, hogy az apukája évi kétszer jön. Már nem is emlékszem, hogy ezt az előtt vagy az után mondta, hogy gyorsan elragozta a létigét jelen meg jövő időben, a ti vagytok-nál kicsit segíteni kellett neki. A Lidia az egyetlen élő ember a földön, aki eljön Londonba és magyarul akar tanulni, aki önszorgalomból olasz könyvtárakból kölcsönöz magyar nyelvkönyveket, hogy a nyári szünetben minden nap elolvasson belőle tíz oldalt. Az már mellékes, hogy szegénynek sikerült belefutnia egy, a magyar-etruszk nyelvrokonság mellett érvelő könyvbe, ami kissé megzavarta. A Lidia kívülről tudja az összes magyar étel nevét, ami valaha étlapon szerepelt. Mikor először mondtam neki a nevem, elmosolyodott és mondta, hogy ásványvíz.A Lidia ha felnő, szeretne rendesen megtanulni magyarul.  A Lidia az élő cáfolata mindannak, amiben eddig hittem.

Te nem vagy normális. Tiszta hülye vagyok, pont ezt mondtam. Ha a jól bevált klasszikusokat akarom idézni, akkor azt mondom, hogy ez olyan, mint mikor Rory a Gilmor Girlsben megköszöni, hogy megcsókolják, biztos nem számított rá, azért, biztos én sem számítottam rá, hogy reggel óta pizsama, kávé, laptop kombináció, egy délelőttnyi Heidegger után a sírás határán, hogy én ezt nem és hogyez hogy lesz és különbenis úristen. Jó, akkor jöjjön a nap fénypontja, az ebéd. Jó akkor vissza Becketthez, akkor nem akar telni se az idő, se lap, a hajam copfban, ez a legdurvább, copfan, és holnap is ugyanez lesz, sőt, holnap után is, ennek soha nem lesz vége, sose, akkor ugat a kutya,  csengetnek, de észre se veszem, kit érdekel, épp sajnálom magam, na jó épp telefonálok, de a kettő megy szimultán, csak aztán kicsit később, hogy Réka, bocs, hogy zavarok, de ez ez ez a tied szerintem és … és az enyém volt, igen, egy hatalmas csokor vörös rózsa, az enyém volt és vörös volt és küldték nekem, nekem küldték,  és volt rajta üzenet is és én még soha és nekem még ilyet nem és aztamindenit és Te nem vagy normális.

Azt, hogy jó lesz, azt gondoltam régebben is, kis zokni, kis sapka, kis nadrág, aranyos is meg  picike, mondjuk sokat sír, de cserébe lehet vele játszani meg nézni, ahogy alszik, és először még nem is szarik olyan büdöset.

Aztán már sietve rángattam a cipőmre a védőfóliát és rohantam, két kanyart kellett tenni, egyet balra és egyet jobbra, láttam az árnyékomat visszatükröződni a csempében, szóval így rohantam és akkor megláttam, ott volt egy ember, aki eddig nem volt ott, de most hirtelen ott lett, igazi ember, két kezzel és két lábbal, ott sírt és akkor, abban a pillanatban arra gondoltam, hogy pályát tévesztettem, többet nem akarok már angoltanár lenni, most már csak szülésznő akarok lenni örökké, mindig csak, és szerencsére azért, hogy ez az érzés csak 15 másodpercig tartott, mert azért mégiscsak jó dolog, hogy angol meg minden, de akkor azt gondoltam, hogy szülésznő, és igazi volt, olyan pici, hogy meg se lehet fogni, különben eltöröm, de azért utána mégiscsak megfogtam, nem törtem el szerencsére, de megfájdult a hátam, úgy egyensúlyoztam, hogy el ne ejtsem, igazi ember két kézzel és két lábbal. És nekem ezt senki nem mondta előre, hogy ez ilyen, miért nem mondta senki, én nem tudtam, én azt hittem, hogy ez csak annyi, hogy jó, meghogy kis zokni meg kis sapka, meg lehet nézni és örülni és nem szarik büdöset.

Érdekes módon fél napig éreztem csak úgy magam, mintha valamai Kafka mű zuhant volna rám és nyomott volna agyon. Akkor azt képzeltem, hogy majd mikor megkérdezik, eleve minek kérdeznék, de akkor azt képzeltem, hogy megkérdezik, hát te ki vagy? és én majd mondom nekik, de ők majd nem hiszik el és én hiába hajtogatom, hogy Sz. Réka, 23, nem tudom bebizonyítani sehogy sem, és ez már örökre így lesz és a végén már én sem fogom tudni, hogy ki is vagyok. Aztán, gondoltam, ideje továbblépni. Előkotortam egy régi pénztárcámat valahonnan, szép nagyon (nem),  meg praktikus is (nem) főleg a virágok tetszenek rajta (mindjárt sírok). Kezdem belakni: eddig van benne egy kis kölcsönpénz, néhány bkv jegy és a délutáni szerzeményem, egy stresszmérő kártya, rá kell szorítanod a hüvelykujjadat és elszíneződik, aszerint, mennyire vagy stresszes. Nekem kékeszöld, vagyis a normál és a nyugodt határán mozgok, szóval nem tűnik túl precíznek, de mivel olyan alakja van, mint egy igazolványnak, elraktam. Lesz még egy tanszéki könyvtárjegyem is, amit szerencsére mindezidáig lusta voltam visszakérni, illetve a nővérem névjegykártyáján vacilálok még.

Tíz percig hallgattam azt a kurva Jamiroquai dalt, amit három éve is untam már, három és félszer hallgattam végig, mikor végre elhakult és kérdezte a női hang a nevem meg anyukám nevét meg még végezetül azt is, nem akarok-e ingyen internetbank szolgáltatást igénybe venni, de itt már azt hittem, elsírom magam, de mégis inkább csak felnevettem, mint ahogy általában nevetek, ha sírni akarok, és csak annyit mondtam, hogy elnézést, de jelenleg ez a dolgog foglalkoztat legkevésbé.

Mert akkor tényleg nem az internetbank foglalkoztatott, hanem az, hogy állunk a Blahán, péntek este fél 11 van,  nézzük egymást, hogy akkor most, hogy az összes kukát átnéztük a téren, kétszer is, most akkor hogyan tovább. A nyolcadik kerületi rendőrkapitánysággal volt tovább, a vézna rendőrrel, akinek a tányérpaskája túl nagy volt a fejére és a homlokába csúszott, a váróteremmel, ahol kifakult  hogyan előzzük meg a diszkóbaleseteket és vigyázzunk a gyalogosokra tablók lógtak, életunt ügyintézővel és jegyzőkönyvvel, diszkózenét hallgató ügyeletesekkel és végső beletörődéssel.  Így volt tovább.

Van az okoskodó, de mindig rossz választ adó,  van az érett nő, aki nagyon magabiztosnak akar tűnni, van a gimnazista lány, aki a fontos dolgokat rózsaszínnel húzza alá, van a pattanásos stréber, aki mindent leír, van a divatos lány, akin minden nap más cipő van, van a  pincsi, aki a divatos lánnyal barátkozik, van a bukott, aki másodjára jár, van egy kövér és van egy zsíroshajú. És van a szereotip.