Te nem vagy normális. Tiszta hülye vagyok, pont ezt mondtam. Ha a jól bevált klasszikusokat akarom idézni, akkor azt mondom, hogy ez olyan, mint mikor Rory a Gilmor Girlsben megköszöni, hogy megcsókolják, biztos nem számított rá, azért, biztos én sem számítottam rá, hogy reggel óta pizsama, kávé, laptop kombináció, egy délelőttnyi Heidegger után a sírás határán, hogy én ezt nem és hogyez hogy lesz és különbenis úristen. Jó, akkor jöjjön a nap fénypontja, az ebéd. Jó akkor vissza Becketthez, akkor nem akar telni se az idő, se lap, a hajam copfban, ez a legdurvább, copfan, és holnap is ugyanez lesz, sőt, holnap után is, ennek soha nem lesz vége, sose, akkor ugat a kutya,  csengetnek, de észre se veszem, kit érdekel, épp sajnálom magam, na jó épp telefonálok, de a kettő megy szimultán, csak aztán kicsit később, hogy Réka, bocs, hogy zavarok, de ez ez ez a tied szerintem és … és az enyém volt, igen, egy hatalmas csokor vörös rózsa, az enyém volt és vörös volt és küldték nekem, nekem küldték,  és volt rajta üzenet is és én még soha és nekem még ilyet nem és aztamindenit és Te nem vagy normális.