Lehet engem kirakni a koliból az utolsó félévre. Lehet egy fillérrel sem támogatni. Lehet egyszerre írni két szakdogát, nyelvvizsgázni, tanítani és vezetni tanulni, úgy, hogy otthonról ingázol. Lehet, hogy mindkét konzulensed leszar és az utolsó pillanatokban rohangászol utánuk. NADE! Én ma hazajöttem és leloptam az összes virágot a Facebook-on az ELTE kertjéből. És el is adtam őket. Velem nem lehet csak úgy packázni! Ám.

Apukám blogger lett. Ez a nem gyenge.

Ha már a rockabillyt is Rockabynek mondom. És össze-vissza vihogok. És viccből grimaszolok. És négykézláb mászom fel a lécsőn. Akkor kimerültem.

Mikor veled vagyok, mindig olyan technika óra hangulatom van mondta, majd kivágta a telephone ringet és a screamet, én pedig elmosolyodtam és tovább keresgéltem  a youtubeon péntek 13 trailereket.

Mikor már ki voltak vagdosva a magyar, a brit és az amerikai zászlók is, és az interakítav tábla éppen töltött be, kihasználtam az időt, hogy beállatsam a magnót. Oké, 14th track, szuper, felálltam a guggolásból és ott volt, nézett rám, nyújtotta a kezét, mosolygott, és mondta a nevét is, én is nyújtottam a kezem, nem mosolyogtam, és a nevemet sem mondtam, nem vagyok benne biztos, hogy meg tudtam volna megmondani, ha eszembe jut, hogy most mondani kéne, még akkor sem, de nem jutott eszembe még az sem, hogy itt most a nevem jönne elvileg, mert ott állt  és mosolygott és nyújtotta a kezét felém az igazgató, hogy akkor ő most megnézi ezt. És akkor becsöngettek és leültek és én mondtam, hogy gud morning evriván szitdán plíz és megkérdeztem, ki emlékszik, mit tanultunk tegnap és egyszerre 8-9 helyről jöttek a szavak és a jelentkezések is és én nem győztem kapkodni a fejem, mert nézetek rám és jelentkeztek és mikor megkérdezntem, hogy ki nem csinálta meg a házit, akkor már tudtam, hogy ez egy párhuzamos dimenzió, mert egy minuszt sem kellett adni, senki nem beszélgetett és rajzolt, hanem néztek egyenesen rám. És akkor utána ültünk hárman az igazgatóiban és én a kitűzött és megvalósított céljaimról beszéltem, és akkor bólogatott az igazgató, hogy igen-igen, jól van, és akkor az volt az egyetlen negatívum, hogy dobálgattam a hajam izgalmamban és azt nem kéne, legalábbis nem ilyen intenzitással, de akkor mondta a vezetőtanár, hogy hajdobálásról eddig szó sem volt, csakhát az izgalom, mégis, és akkor bólogatott az igazgató, hogy érti. És értette. És akkor kijöttem az épületből és esettt az eső, de én észre sem vettem egészen a Blaháig, akkor éreztem, hogy vizes a kabátom, és jé, és én különbenis, én ma levizsgatanítottam.

A gyakorlós osztályom 15  tagja egy darabka  8 évvel-ezelőtti- én: a rokkerlányok bakancsa az enyém például,  és a szemüveges lány beceneve is és a a szívecske a padtársa füzetéből. Kicsit én vagyok a  fiú, akit kinevetnek, de az osztálytársai is én vagyok, akik  csúfolják. Én vagyok még  a szorgalmas lány, aki gyöngyöt fűz, és a fiú, aki végignyüszsögi az órát, és a lány is, aki kijavít, mert jobban tudja. Az egyetlen, ami nem én vagyok, az a  fiú, aki férfi nemiszerveket rajzolgat a füzetébe. Az a padtársam.

A lázadás az, ha Macmillan-es táskában viszed a  kölcsönkért német szótárt nyelvvizsgázni.

A szerelem az, ha este fél tizenegykor melletted térdel és radírozza ki a plakáton maradt ceruzanyomokat, amíg te filccel írod a másik plakátot.

A kimerültség az, ha álmodban az autóvezető-oktatód hivogat, hogy hol vagy már, miközben te tanítasz, de igazából épp vizsgáznod kéne.