Ami lehet, megváltozott nyár óta, az érzés, amit a  pakolás vált ki belőlem, mégis ugyanaz. Megint pakolok, igen, most épp ki, hat hét múlva megint be, és akkor aztán tényleg minden kifordul a helyéről.

Eléggé felpörögtek az események körülöttem. A múlt heti diplomaosztó méltő lezárása volt az eltén eltöltött négy és fél évemnek, tudniillik ugyanolyan szinvonalas volt ez is*. Főleg az tetszett, mikor az amúgy beszédhibás dékán mondta, hogy tartsuk a kapcsolatot a facebook-on. Meghogy lehet vele fényképezkedni. Pénzért.

Aztán az is jó, hogy a közéspiskolai tanárrá való avatásomat megelőző napom édesapámmal még gyorsan kimeszeljük a volt albérletem konyháját,  ahol a nagy ünnepelgetés közepette összevöröspezsgőztük** még a plafont is, persze hárman, persze egyedül meszelek, persze reggel nyolckor költöztem ki, persze előző este tízkor történt mindez, persze Murphy a nyomomban.

Aztán meg fuvarozgatom a körülöttem élőket ide-oda, és a(z empirikus kutatásomra) megfigyelésemre támaszkodva azt kell mondjam, a családtagjaim életkora fordítottan arányos azzal a sebességgel, mellyel szerintük be kell vennem egy bizonyos kanyart. És ezek az adatok valóban szignifikáns eltérést mutatnak.

* igen, ez ironikus

**ez a hivatalos verzió, mert az, hogy bornyitó híján fakanállal nyitottunk ki egy üveg vörösbort, és a dugót sikerült olyan erősen benyomni, hogy a bor mindenhova szétplaccsant, elég ciki  lenne a jogász-felsőbbrenűségi-érzéstől-szenvedő lakótársaim előtt.