Ha már a rockabillyt is Rockabynek mondom. És össze-vissza vihogok. És viccből grimaszolok. És négykézláb mászom fel a lécsőn. Akkor kimerültem.

Ha mesefigura lennék, akkor most az lenne, hogy rohanok az égő hídon, nem tudom hova, csak futok, amilyen gyorsan csak tudok, de nem jó, mert ahogy emelem a lában, a tűz mindig belekap a sarkam végébe. De ez nem olyan Disney-s mese lenne ám, hanem olyan gonosz japán. Nagy lenne a szemem is.

Réka, mi van ma, valami krapek bekavart és azon jár az eszed vagy mi, nagyon nem vagy ma  itt fejben, kérdezte tolatás közben nem, nem, dehogy krapek, csak hát az élet súlya mondtam kicsit magamon is nevetve, ő bólintott, hogy jó, akkor már érti, és közben kinyúlt a letekert ablakon, hogy finoman eltolja a  bólyát a tükörtől.

Érdekes módon fél napig éreztem csak úgy magam, mintha valamai Kafka mű zuhant volna rám és nyomott volna agyon. Akkor azt képzeltem, hogy majd mikor megkérdezik, eleve minek kérdeznék, de akkor azt képzeltem, hogy megkérdezik, hát te ki vagy? és én majd mondom nekik, de ők majd nem hiszik el és én hiába hajtogatom, hogy Sz. Réka, 23, nem tudom bebizonyítani sehogy sem, és ez már örökre így lesz és a végén már én sem fogom tudni, hogy ki is vagyok. Aztán, gondoltam, ideje továbblépni. Előkotortam egy régi pénztárcámat valahonnan, szép nagyon (nem),  meg praktikus is (nem) főleg a virágok tetszenek rajta (mindjárt sírok). Kezdem belakni: eddig van benne egy kis kölcsönpénz, néhány bkv jegy és a délutáni szerzeményem, egy stresszmérő kártya, rá kell szorítanod a hüvelykujjadat és elszíneződik, aszerint, mennyire vagy stresszes. Nekem kékeszöld, vagyis a normál és a nyugodt határán mozgok, szóval nem tűnik túl precíznek, de mivel olyan alakja van, mint egy igazolványnak, elraktam. Lesz még egy tanszéki könyvtárjegyem is, amit szerencsére mindezidáig lusta voltam visszakérni, illetve a nővérem névjegykártyáján vacilálok még.

Tíz percig hallgattam azt a kurva Jamiroquai dalt, amit három éve is untam már, három és félszer hallgattam végig, mikor végre elhakult és kérdezte a női hang a nevem meg anyukám nevét meg még végezetül azt is, nem akarok-e ingyen internetbank szolgáltatást igénybe venni, de itt már azt hittem, elsírom magam, de mégis inkább csak felnevettem, mint ahogy általában nevetek, ha sírni akarok, és csak annyit mondtam, hogy elnézést, de jelenleg ez a dolgog foglalkoztat legkevésbé.

Mert akkor tényleg nem az internetbank foglalkoztatott, hanem az, hogy állunk a Blahán, péntek este fél 11 van,  nézzük egymást, hogy akkor most, hogy az összes kukát átnéztük a téren, kétszer is, most akkor hogyan tovább. A nyolcadik kerületi rendőrkapitánysággal volt tovább, a vézna rendőrrel, akinek a tányérpaskája túl nagy volt a fejére és a homlokába csúszott, a váróteremmel, ahol kifakult  hogyan előzzük meg a diszkóbaleseteket és vigyázzunk a gyalogosokra tablók lógtak, életunt ügyintézővel és jegyzőkönyvvel, diszkózenét hallgató ügyeletesekkel és végső beletörődéssel.  Így volt tovább.

Én már csak a múltból élek,  a jövőnek, jelen nincs, megpróbálom, hogy ne legyen.  A centit is csak tudat alatt vágom, úgy, hogy azért ne gondoljak bele teljes egészen. A környezetem ingerszegény, csak magam inegerelem, az meg se nem kellemes, se nem izgalmas, ezért nem is tudom, mikor tudnék bármiről is írni, ami velem történik, kellemes is és izgalmas is, leghamarabb talán pár hét múlva, ha elütök valakit a forgalmas Budapestben, az viszont nem kellemes, szóval nem tudom, tényleg.

Tegnap ebed utan elmentem csavarogni. Eleg borzaszto, hogy most van a sales, szerintem a gazdasagi valsag idejere be kene szuntetni, mert a sok csillogo kirakat egyenesen rakenyszeriti a szerencsetlen embereket a vasarlasra, Mert ahhoz kepest, hogy recesszio van, csak ugy hompolygott a tomeg az Oxford Str-en. En is hompolyogtem veluk egeszen a Tottenham Court Road Stn-tol a Marble Arch-ig, aholis leultem es elfogyasztottam a vacsoramat, ami egy banan volt, milyen izgalmas. Utana elmentem Notting Hillbe meglatogatni Petert, aki mindig felvertez Sunday Times-okkal. Olyan fura erzes volt leszallni a buszrol es elsetalni hozza. Mikor megerkeztem pont Kataval beszelt telefonon, kicsit olyan volt, mint novemberben, mikor ott ultunk harman a konyhajaban es brandyt meg froccsot ittunk es sult krumplit ettunk, kint meg olyan hideg volt, hogy majd megfagytunk az otthoni ruhainkban. Most is volt froccs meg vacsora, csak Kata nem volt… Aztan atmentunk a pubba, ahova mindig is jartunk, ami pont tegnap unnepelte az otodik szulinapjat, szoval tok jo hangulat kerekedett, pont addigra, mikorra el kellett indulnom haza. Tisztara mint 16 evesen. De igy is nagyon jo erzes volt talalkozni egy-ket ismeros arccal. Most lattam eloszor a regi csapos lanyt toloszekben, aki meg novemberben is olyan jokedvuen jott-ment a barpult mogott, most meg alig tudja mozgatni a kezet is. Na, az borzaszto volt. 

Ma egesz delelott az etkezot rendeztuk be. Azt hittem, soha nem erunk a vegere. Sister Pina marha jofej, de anniyra szenilis mar szegenykem. 51 szalvetatartot kellet szetvalogatni, mindegyiken egy lany neve allt. Mire a vegere ertunk, elfelejtette, melyik kupac melyik asztalt jelent, es kezdhettuk ujra. Masfel ora ververejtekse munkaja utan sikerult megbirkoznunk a feladattal.

Delutan meg kiulok egy kicsit egy parkba relaxalni, mert holnap egy ket hetig tarto konstans stressz veszi kezdetet, holnap delutan viszem ugyanis eloszor a csoportomat (15 fo) a varosba. A Trafalgar Square-re meg a National Portrait Gallerybe megyunk. Csucsidoben metroval. Szavakkal  nehez leirni, mennyire be vagyok szarva rezelve.

Ittunk az államvizsgájára, ittunk a lakótársa névnapjára, ittunk a lakótársa barátjának a szigorlatára, ittunk arra, hogy Jess a Gilmore Girls-ből szerepel egy Black Eyed Peas dalban öt évvel idősebb kiadásban. Ezek futottak végig az agyamon reggel fél hat fele, miközben nézegettem, kivasaljam-e a kardigánomat. Úgyis kisimul majd rajtam, gondoltam, de végül én gyűrődtem hozzá.

Minekután tegnapelőtt a szöget ütött a fejébe kifejezés új értelmet nyert, a tegnapi nap eredménye, hogy úgy ráléptek a bal lábamra (balettcipő vs magassarú csizma kövér lánnyal), hogy most az egész, úgy értem, hogy az egész, lábfejem kék, be van dagadva, és míg a jobb kezemmel a billentyűzetet nyomkodom, a ballal egy lejárt szavatosságú, ámde lehűtött sört egyensúlyozok a bal lábamon, abban a reményben,  hogy így majd talán belefér a cipőbe.

Van abban valami báj, ha hajnali háromkor nekiesel az ágyadnak és egy szöggel úgy felkaristolod a homlokod közepét, hogy az újdonsült két centis sebhelyeddel úgy nézel ki, mint Harry Potter. Kivéve, hogy  nem tud rálógni a hajad.