Próbáltunk lemaradni az ijesztgetős amerikaiaktól és a mindent végigvakuzó kopogós cipőjű lányoktól, de ez abban a zárt térben, valljuk be, viszonylag nehéz, ígyhát sorra összetalálkoztunk mindegyikükkel.  A padló és a fal is nedves volt, a párás levegőtől mégjobban összeugrott a hajam. A petróleumlámpa* nála volt, én csak mentem utána, ha találtunk egy térképet, azt megvilágította és mutatta, merre kell továbbmenni. Én persze értőn bólogattam, mintha tudtam volna, de hát honnan is tudhattam volna, hogy abban a vak sötétben merre van az innen oda. De nem panaszkodtam, mert  a helyzet még pont elviselhetően romantikus volt, merthát én szerveztem jól, hogy még pont elviselhetően romantikus legyen, meghát na, a  bő két órával azelőtt elfogyasztott másfél darab dizájnsüti már ott emésztődött a gyomromban és azért se panaszkodtam nagyon. Mindent én szerveztem jól,  az emésztést leszámítva, de az is jó volt.

*szerintem az akkor is petróleumlámpa

Jó, leszarom, leülök ide a buszmegállóba és lecserélem a magassarkúmat a Tiszára, gondoltam jól, úgyse tudom, milyen buszra szálljak, inkább legyalogolok a Gellért-hegyről. Ez pont húsz perccel azután volt, hogy megittam a második pohár boromat, 40 perccel azután, hogy megettem egy tál sajtot, két órával azután, hogy az utolsó előadásnak is vége volt, 7 órával azután, hogy a márkendrúz bemutatott az egyik előadónak, min vánofmájbesztmetodolodzsisztyúdents, tizennégy órával azután, hogy megkaptam a kitűzőmet a nevvemmel meg a terem kulcsát, tizenöt és fél órával azután, hogy szólt a rádió és kávét ittunk, huszonhét és fél órával azután, hogy áthozta a maradék cuccomat, huszonkilenc órával azután, hogy a kezembe kaptam a kulcsokat, négy nappal és kilenc és fél órával azután, hogy vezettem a Hungária körúton, egy hónappal és két nappal azután, hogy elkezdtem ingázni az otthonom és Budapest között.  

Nem cigizel? Nem iszol? Nem eszel? Nem is vagy igazi magyar lány mondta nekem a Lidia apukája a Vendéglőben persze szigorúan két kanál babgulyás között, a Lidia meg fordított angolra.  Mangiare tatár bífsztek! Biztos nem? mondta az apukája, si, si, biztos nem mondtam én. Az, hogy már megint én vagyok az egyetlen az asztaltársaságban, aki nem tud olaszul, már fel se tűnik.  A Lidia apukája huszonöt éve minden évben eljön Magyarországra, a Lidia meg 10 éve mindig vele jön. Eljönnek nyaralni Gyöngyösre Olaszországból. Ezt a Lidia Londonban mesélte nekem, de azt már a Millenárison tette hozzá, hogy az apukája évi kétszer jön. Már nem is emlékszem, hogy ezt az előtt vagy az után mondta, hogy gyorsan elragozta a létigét jelen meg jövő időben, a ti vagytok-nál kicsit segíteni kellett neki. A Lidia az egyetlen élő ember a földön, aki eljön Londonba és magyarul akar tanulni, aki önszorgalomból olasz könyvtárakból kölcsönöz magyar nyelvkönyveket, hogy a nyári szünetben minden nap elolvasson belőle tíz oldalt. Az már mellékes, hogy szegénynek sikerült belefutnia egy, a magyar-etruszk nyelvrokonság mellett érvelő könyvbe, ami kissé megzavarta. A Lidia kívülről tudja az összes magyar étel nevét, ami valaha étlapon szerepelt. Mikor először mondtam neki a nevem, elmosolyodott és mondta, hogy ásványvíz.A Lidia ha felnő, szeretne rendesen megtanulni magyarul.  A Lidia az élő cáfolata mindannak, amiben eddig hittem.

Te nem vagy normális. Tiszta hülye vagyok, pont ezt mondtam. Ha a jól bevált klasszikusokat akarom idézni, akkor azt mondom, hogy ez olyan, mint mikor Rory a Gilmor Girlsben megköszöni, hogy megcsókolják, biztos nem számított rá, azért, biztos én sem számítottam rá, hogy reggel óta pizsama, kávé, laptop kombináció, egy délelőttnyi Heidegger után a sírás határán, hogy én ezt nem és hogyez hogy lesz és különbenis úristen. Jó, akkor jöjjön a nap fénypontja, az ebéd. Jó akkor vissza Becketthez, akkor nem akar telni se az idő, se lap, a hajam copfban, ez a legdurvább, copfan, és holnap is ugyanez lesz, sőt, holnap után is, ennek soha nem lesz vége, sose, akkor ugat a kutya,  csengetnek, de észre se veszem, kit érdekel, épp sajnálom magam, na jó épp telefonálok, de a kettő megy szimultán, csak aztán kicsit később, hogy Réka, bocs, hogy zavarok, de ez ez ez a tied szerintem és … és az enyém volt, igen, egy hatalmas csokor vörös rózsa, az enyém volt és vörös volt és küldték nekem, nekem küldték,  és volt rajta üzenet is és én még soha és nekem még ilyet nem és aztamindenit és Te nem vagy normális.

Azt, hogy jó lesz, azt gondoltam régebben is, kis zokni, kis sapka, kis nadrág, aranyos is meg  picike, mondjuk sokat sír, de cserébe lehet vele játszani meg nézni, ahogy alszik, és először még nem is szarik olyan büdöset.

Aztán már sietve rángattam a cipőmre a védőfóliát és rohantam, két kanyart kellett tenni, egyet balra és egyet jobbra, láttam az árnyékomat visszatükröződni a csempében, szóval így rohantam és akkor megláttam, ott volt egy ember, aki eddig nem volt ott, de most hirtelen ott lett, igazi ember, két kezzel és két lábbal, ott sírt és akkor, abban a pillanatban arra gondoltam, hogy pályát tévesztettem, többet nem akarok már angoltanár lenni, most már csak szülésznő akarok lenni örökké, mindig csak, és szerencsére azért, hogy ez az érzés csak 15 másodpercig tartott, mert azért mégiscsak jó dolog, hogy angol meg minden, de akkor azt gondoltam, hogy szülésznő, és igazi volt, olyan pici, hogy meg se lehet fogni, különben eltöröm, de azért utána mégiscsak megfogtam, nem törtem el szerencsére, de megfájdult a hátam, úgy egyensúlyoztam, hogy el ne ejtsem, igazi ember két kézzel és két lábbal. És nekem ezt senki nem mondta előre, hogy ez ilyen, miért nem mondta senki, én nem tudtam, én azt hittem, hogy ez csak annyi, hogy jó, meghogy kis zokni meg kis sapka, meg lehet nézni és örülni és nem szarik büdöset.

3.

Akkor ott ittuk a sört hárman, a Renata azzal volt elfoglalva, hogy a mögöttünk ülő nő valójában férfi, látszott neki az ádámcsutkája, amúgy én nem szúrtam volna ki, szerintem tök jó volt a haja meg a sminkje is, de ezt inkább nem montam a Renátának, mert ő tök meg volt rökönyödve, szóval amíg ő ezzel volt elfoglalva, addig én azon tűnődtem, hogy ha hinnék a sorsszerű jelekben, amikben természetesen nem hiszek, de ha mégis hinnék bennük, akkor vajon minek a jelének tudnám be azt, hogy a velem szemben ülő, számomra ezidáig tökéletesen ismeretlen, kicsit duci, szőke, göndör hajú lány, aki ‘86 július 22-én született, két korty sör között azon sopánkodik, hogy haza kell mennie befejeznie az egyetemet, pedig legszívesebben Londonban maradna.

4.

Azt, hogy vérzett, azt csak másnap vettem észre, azt éreztem, hogy nyom, meg hogy fáj, de azt, hogy vérzett is, azt már csak másnap vettem észre a metrón, mert ahogy lenéztem, kilátszott az aranyszínű szandálomból a bal lábam középső lábujja és a rászáradt vér. Mert ha már elhoztam, felvettem a magassarkú cipőmet meg a szép ruhámat is, elhoztam a nagy alkalomra, a hajam is feltűztem, de az utolsó pillanatban azért mégis leengedtem, az utolsó pillanatban mindig leengedem, ezért nézek ki mindig ugyanúgy, pedig mégis jobb lett volna feltűzve, mert esett az eső és eláztam, és a hajam túl göndör lett, ha feltűzöm, akkor nem lett volna ilyen göndör, bár mikor leengedtem, akkor még nem tudtam, hogy öt perc múlva eltörik majd az esernyőm és el fogok ázni, meg azt sem tudtam, hogy a cipőm majd kidörzsöli a bal lábam középső lábujját. Ahogy azt sem tudtam, hogy kényelmetlen lesz majd a szék és azt sem, hogy az emberek majd nevetni fognak, amikor nem is kellene nevetniük és én majd haragudni fogok rájuk, és azt sem, hogy attól még hogy láttam a Godot-t Londonban, másnap reggel, amikor a tükörbe nézek, még nem lesz a szememben egy miniatűr Beckett, ahogy Esther Greenwoodnak sem volt másnap a szemében egy miniatűr orosz szinkrontolmács-szerető, amikor reggel a tükörbe nézett a regényben, amit épp olvastam. (A bűnrosz könyvet addigra már szerencsére befejeztem.)

2.

Tejeskávét szürcsöltem az eperlekváros pirítósra, próbáltam ébredezni, de csak bámultam magma elé, velem szemben kenyeret, mellettem kekszet vajaztak, tőlem balra olaszul beszélgetett négy apáca. Csöngettek, már fel sem tűnt, itt mindig nagy a jövés-menés reggel, valaki majd feláll és ajtót nyit, egy újabb pirítóst vettem ki a fonott kosárból és próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, és ti hova mentek ma? remélem, nem fog esni, ez az időjárás teljesen kiszámíthatatlan. Hirtelen egy csomagot tartottak elém, sárga gyűrtpapír piros szalaggal átkötve, egyenesen az orrom alá tartották, felnéztem, Sister Paola állt ott, ő nyitott ajtót.  Kivettem a kezéből a csomagot, mindenki kíváncsian nézte, mi lehet benne, én már tudtam, de azért kapkodva oldoztam ki az aranyszélű szalagot, a cellux nem engedett, körbetéptem a sárga papírt. To Reka with affection and fond memories, Hampstead July ’09

1.

Elég fiatal volt a fiú, olyan 19 lehetett, látszott rajta, hogy angol, a ruháján is, meg ahogy a lábát emelte, az olyan angolos volt. Melléálltam a zebránál, és amíg zöldre váltott a lámpa, levette a pulóverét. Pontosabban a fejét már menet közben húzta ki a pulóverből, a zebra felénél tartottunk már, mikor végzett. Arra ment, amerre én, aztán nem is figyeltem, elkanyarodott talán, én meg azon gondolkodtam, merre menjek tovább. Volt másfél órám. Végül befordultam a kedvenc kis utcámba, a Café Rouge mellett, ahol két nappal később megittam fél pint sört egy lánnyal, akivel egy napon születtünk, szóval ott befordultam balra. De hétköznap lévén zárva volt a régiségkereskedő boltja, és ahelyett, hogy kipakolta volna a nagy dobozait az utcára és nagy hangon mondta volna, mi mennyibe kerül, lakat lógott az ajtaján.

Már indultam vissza a főútra, mikor láttam, hogy nyitva van az antikvárium. Mikor beléptem még nem láttam senkit, de ahogy haladtam a könyvekkel teli polcok között, hallottam a beszélgetést. Aztán amikor a polc végére értem megálltam és előre dőltem kicsit úgy, hogy a lábam meg a derekam még a polc mögött maradt, de a törzsemet előredöntöttem, a fejem pedig enyhén jobbra fordítottam. És mondtam, hogy hello.

Mondta a könyvkereskedő is, hogy hello, a fiú, aki a lámpánál levette a pulóverét meg csak odanézett, ő nem mondta, hogy hello. Beszélgetett tovább a könyvkereskedő és a fiú, aki a lámpánál levette a pulóverét, én meg csak nézegettem a könyveket. Aztán mondta a könyvkereskedő, hogy segíthet-e, én meg mondtam, hogy csak nézelődök, ő meg mondta, hogy itt könyveket lehet kapni, én meg mondtam, hogy ezt jó tudni.

Aztán gyorsan meg akartam mutatni, nehogy megint Agatha Christie-t ajánlanak, mert az könnyű olvasmány egy külföldinek, szóval meg akartam mutatni és kérdeztem, van-e valami Beckett-től. Nem volt. Aztán a könyvkereskedő elkezdett beszélni Beckett regényiről, én megint csak meg akartam mutatni, felsoroltam a címeket. Közben a fiú, aki a lámpánál levette a pulóverét, mondta, hogy vissza kell mennie az iskolába. És visszament. A könyvkereskedő megmutatta a polcot, ahol a színházzal kapcsolatos szakirodalmakat tartja, de sem volt nekem való könyv, ezt mondta, de ezért odahúzott egy sámlit, felállt rá, és a legfelső polcról kezdett leszedegetni könyveket és közben Stoppartról beszélt és az Arcadia-ról meg Sztanyiszlavszkijról.

Aztán megtaláltam Esslint, annak megörültem, a könyvkereskedő mondta, hogy régi, én meg mondtam, hogy nem baj, megveszem, ő pedig adott 50 penny kedvezményt, amiért olyan kitartóan kerestem. És kimentem és arra gondoltam, hogy egyszer sem kérdezte meg tőlem where are you from, Beckettről mesélt inkább. Végre.

Mar nem is setalok, csak vonszolom magam, huzom az egyik labam a masik utan. Kedden annyira elaztunk az Oxford Str-en, hogy minden masodik ember beteg, Roberta is, szoval duplamunkam van. Tegnap abban a fantasztikus elmenyben lehetett reszem, hogy megnezhettem a Westenden a Lion King cimu dijnyertes musicalt tancolo zebrakkal, golyalabas zsirafokkal, dalolaszo fucsomokkal. Mindenki rettenetesen elvezte amugy, de amikor ma reggel kiderult, hogy a rossz idojaras miatt Greenwich helyett a Tate Modern-be megyunk, egyedul en voltam lelkes. Lehet, bennem van a hiba…