A gyakorlós osztályom 15  tagja egy darabka  8 évvel-ezelőtti- én: a rokkerlányok bakancsa az enyém például,  és a szemüveges lány beceneve is és a a szívecske a padtársa füzetéből. Kicsit én vagyok a  fiú, akit kinevetnek, de az osztálytársai is én vagyok, akik  csúfolják. Én vagyok még  a szorgalmas lány, aki gyöngyöt fűz, és a fiú, aki végignyüszsögi az órát, és a lány is, aki kijavít, mert jobban tudja. Az egyetlen, ami nem én vagyok, az a  fiú, aki férfi nemiszerveket rajzolgat a füzetébe. Az a padtársam.

A lázadás az, ha Macmillan-es táskában viszed a  kölcsönkért német szótárt nyelvvizsgázni.

A szerelem az, ha este fél tizenegykor melletted térdel és radírozza ki a plakáton maradt ceruzanyomokat, amíg te filccel írod a másik plakátot.

A kimerültség az, ha álmodban az autóvezető-oktatód hivogat, hogy hol vagy már, miközben te tanítasz, de igazából épp vizsgáznod kéne.

Most vagy  a szomszéd cigánygyerekek játszanak vagy a Corvin Mozinál van ünnepi műsor vagy tényleg lőnek.

Próbáltunk lemaradni az ijesztgetős amerikaiaktól és a mindent végigvakuzó kopogós cipőjű lányoktól, de ez abban a zárt térben, valljuk be, viszonylag nehéz, ígyhát sorra összetalálkoztunk mindegyikükkel.  A padló és a fal is nedves volt, a párás levegőtől mégjobban összeugrott a hajam. A petróleumlámpa* nála volt, én csak mentem utána, ha találtunk egy térképet, azt megvilágította és mutatta, merre kell továbbmenni. Én persze értőn bólogattam, mintha tudtam volna, de hát honnan is tudhattam volna, hogy abban a vak sötétben merre van az innen oda. De nem panaszkodtam, mert  a helyzet még pont elviselhetően romantikus volt, merthát én szerveztem jól, hogy még pont elviselhetően romantikus legyen, meghát na, a  bő két órával azelőtt elfogyasztott másfél darab dizájnsüti már ott emésztődött a gyomromban és azért se panaszkodtam nagyon. Mindent én szerveztem jól,  az emésztést leszámítva, de az is jó volt.

*szerintem az akkor is petróleumlámpa

Ha mesefigura lennék, akkor most az lenne, hogy rohanok az égő hídon, nem tudom hova, csak futok, amilyen gyorsan csak tudok, de nem jó, mert ahogy emelem a lában, a tűz mindig belekap a sarkam végébe. De ez nem olyan Disney-s mese lenne ám, hanem olyan gonosz japán. Nagy lenne a szemem is.

Réka, mi van ma, valami krapek bekavart és azon jár az eszed vagy mi, nagyon nem vagy ma  itt fejben, kérdezte tolatás közben nem, nem, dehogy krapek, csak hát az élet súlya mondtam kicsit magamon is nevetve, ő bólintott, hogy jó, akkor már érti, és közben kinyúlt a letekert ablakon, hogy finoman eltolja a  bólyát a tükörtől.

Jó, leszarom, leülök ide a buszmegállóba és lecserélem a magassarkúmat a Tiszára, gondoltam jól, úgyse tudom, milyen buszra szálljak, inkább legyalogolok a Gellért-hegyről. Ez pont húsz perccel azután volt, hogy megittam a második pohár boromat, 40 perccel azután, hogy megettem egy tál sajtot, két órával azután, hogy az utolsó előadásnak is vége volt, 7 órával azután, hogy a márkendrúz bemutatott az egyik előadónak, min vánofmájbesztmetodolodzsisztyúdents, tizennégy órával azután, hogy megkaptam a kitűzőmet a nevvemmel meg a terem kulcsát, tizenöt és fél órával azután, hogy szólt a rádió és kávét ittunk, huszonhét és fél órával azután, hogy áthozta a maradék cuccomat, huszonkilenc órával azután, hogy a kezembe kaptam a kulcsokat, négy nappal és kilenc és fél órával azután, hogy vezettem a Hungária körúton, egy hónappal és két nappal azután, hogy elkezdtem ingázni az otthonom és Budapest között.  

Az például vicces volt, mikor húzogatta a kezem meg rakosgatta a lábam, nagyon koncentrált én meg annyira nevettem, pedig (vagy éppen azért mert) nem szabadott volna, úgyhogy próbáltam visszafogni magam, amúgymeg én is emelgettem a lábam, de ő lenyomta, pedig csak segíteni akartam neki, mert én nem így láttam előző este a stabil oldalfeskvést a youtube-on. Nézzen bele a szájába, van-e benne idegen test mondták neki, erre aztán én nagyon nevettem, ő pedig  még jobban zavarba jött, lehúzta az államat, és mondta, hogy nincs benne. Aztán elbúcsúztunk és én kisétáltam a Moszkva térre és azon gondolkoztam, hogy biztos ilyen lehet LSD-zni is, hogy a kapucsengő a csitárihegyekalattot játsza, miközben tíz perc ismeretség után nézegetünk egymás szájába vadidegen tizennyolc éves fiúkkal.

Azt, hogy jó lesz, azt gondoltam régebben is, kis zokni, kis sapka, kis nadrág, aranyos is meg  picike, mondjuk sokat sír, de cserébe lehet vele játszani meg nézni, ahogy alszik, és először még nem is szarik olyan büdöset.

Aztán már sietve rángattam a cipőmre a védőfóliát és rohantam, két kanyart kellett tenni, egyet balra és egyet jobbra, láttam az árnyékomat visszatükröződni a csempében, szóval így rohantam és akkor megláttam, ott volt egy ember, aki eddig nem volt ott, de most hirtelen ott lett, igazi ember, két kezzel és két lábbal, ott sírt és akkor, abban a pillanatban arra gondoltam, hogy pályát tévesztettem, többet nem akarok már angoltanár lenni, most már csak szülésznő akarok lenni örökké, mindig csak, és szerencsére azért, hogy ez az érzés csak 15 másodpercig tartott, mert azért mégiscsak jó dolog, hogy angol meg minden, de akkor azt gondoltam, hogy szülésznő, és igazi volt, olyan pici, hogy meg se lehet fogni, különben eltöröm, de azért utána mégiscsak megfogtam, nem törtem el szerencsére, de megfájdult a hátam, úgy egyensúlyoztam, hogy el ne ejtsem, igazi ember két kézzel és két lábbal. És nekem ezt senki nem mondta előre, hogy ez ilyen, miért nem mondta senki, én nem tudtam, én azt hittem, hogy ez csak annyi, hogy jó, meghogy kis zokni meg kis sapka, meg lehet nézni és örülni és nem szarik büdöset.

Én már csak a múltból élek,  a jövőnek, jelen nincs, megpróbálom, hogy ne legyen.  A centit is csak tudat alatt vágom, úgy, hogy azért ne gondoljak bele teljes egészen. A környezetem ingerszegény, csak magam inegerelem, az meg se nem kellemes, se nem izgalmas, ezért nem is tudom, mikor tudnék bármiről is írni, ami velem történik, kellemes is és izgalmas is, leghamarabb talán pár hét múlva, ha elütök valakit a forgalmas Budapestben, az viszont nem kellemes, szóval nem tudom, tényleg.