3.

Akkor ott ittuk a sört hárman, a Renata azzal volt elfoglalva, hogy a mögöttünk ülő nő valójában férfi, látszott neki az ádámcsutkája, amúgy én nem szúrtam volna ki, szerintem tök jó volt a haja meg a sminkje is, de ezt inkább nem montam a Renátának, mert ő tök meg volt rökönyödve, szóval amíg ő ezzel volt elfoglalva, addig én azon tűnődtem, hogy ha hinnék a sorsszerű jelekben, amikben természetesen nem hiszek, de ha mégis hinnék bennük, akkor vajon minek a jelének tudnám be azt, hogy a velem szemben ülő, számomra ezidáig tökéletesen ismeretlen, kicsit duci, szőke, göndör hajú lány, aki ‘86 július 22-én született, két korty sör között azon sopánkodik, hogy haza kell mennie befejeznie az egyetemet, pedig legszívesebben Londonban maradna.

4.

Azt, hogy vérzett, azt csak másnap vettem észre, azt éreztem, hogy nyom, meg hogy fáj, de azt, hogy vérzett is, azt már csak másnap vettem észre a metrón, mert ahogy lenéztem, kilátszott az aranyszínű szandálomból a bal lábam középső lábujja és a rászáradt vér. Mert ha már elhoztam, felvettem a magassarkú cipőmet meg a szép ruhámat is, elhoztam a nagy alkalomra, a hajam is feltűztem, de az utolsó pillanatban azért mégis leengedtem, az utolsó pillanatban mindig leengedem, ezért nézek ki mindig ugyanúgy, pedig mégis jobb lett volna feltűzve, mert esett az eső és eláztam, és a hajam túl göndör lett, ha feltűzöm, akkor nem lett volna ilyen göndör, bár mikor leengedtem, akkor még nem tudtam, hogy öt perc múlva eltörik majd az esernyőm és el fogok ázni, meg azt sem tudtam, hogy a cipőm majd kidörzsöli a bal lábam középső lábujját. Ahogy azt sem tudtam, hogy kényelmetlen lesz majd a szék és azt sem, hogy az emberek majd nevetni fognak, amikor nem is kellene nevetniük és én majd haragudni fogok rájuk, és azt sem, hogy attól még hogy láttam a Godot-t Londonban, másnap reggel, amikor a tükörbe nézek, még nem lesz a szememben egy miniatűr Beckett, ahogy Esther Greenwoodnak sem volt másnap a szemében egy miniatűr orosz szinkrontolmács-szerető, amikor reggel a tükörbe nézett a regényben, amit épp olvastam. (A bűnrosz könyvet addigra már szerencsére befejeztem.)

2.

Tejeskávét szürcsöltem az eperlekváros pirítósra, próbáltam ébredezni, de csak bámultam magma elé, velem szemben kenyeret, mellettem kekszet vajaztak, tőlem balra olaszul beszélgetett négy apáca. Csöngettek, már fel sem tűnt, itt mindig nagy a jövés-menés reggel, valaki majd feláll és ajtót nyit, egy újabb pirítóst vettem ki a fonott kosárból és próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, és ti hova mentek ma? remélem, nem fog esni, ez az időjárás teljesen kiszámíthatatlan. Hirtelen egy csomagot tartottak elém, sárga gyűrtpapír piros szalaggal átkötve, egyenesen az orrom alá tartották, felnéztem, Sister Paola állt ott, ő nyitott ajtót.  Kivettem a kezéből a csomagot, mindenki kíváncsian nézte, mi lehet benne, én már tudtam, de azért kapkodva oldoztam ki az aranyszélű szalagot, a cellux nem engedett, körbetéptem a sárga papírt. To Reka with affection and fond memories, Hampstead July ’09

1.

Elég fiatal volt a fiú, olyan 19 lehetett, látszott rajta, hogy angol, a ruháján is, meg ahogy a lábát emelte, az olyan angolos volt. Melléálltam a zebránál, és amíg zöldre váltott a lámpa, levette a pulóverét. Pontosabban a fejét már menet közben húzta ki a pulóverből, a zebra felénél tartottunk már, mikor végzett. Arra ment, amerre én, aztán nem is figyeltem, elkanyarodott talán, én meg azon gondolkodtam, merre menjek tovább. Volt másfél órám. Végül befordultam a kedvenc kis utcámba, a Café Rouge mellett, ahol két nappal később megittam fél pint sört egy lánnyal, akivel egy napon születtünk, szóval ott befordultam balra. De hétköznap lévén zárva volt a régiségkereskedő boltja, és ahelyett, hogy kipakolta volna a nagy dobozait az utcára és nagy hangon mondta volna, mi mennyibe kerül, lakat lógott az ajtaján.

Már indultam vissza a főútra, mikor láttam, hogy nyitva van az antikvárium. Mikor beléptem még nem láttam senkit, de ahogy haladtam a könyvekkel teli polcok között, hallottam a beszélgetést. Aztán amikor a polc végére értem megálltam és előre dőltem kicsit úgy, hogy a lábam meg a derekam még a polc mögött maradt, de a törzsemet előredöntöttem, a fejem pedig enyhén jobbra fordítottam. És mondtam, hogy hello.

Mondta a könyvkereskedő is, hogy hello, a fiú, aki a lámpánál levette a pulóverét meg csak odanézett, ő nem mondta, hogy hello. Beszélgetett tovább a könyvkereskedő és a fiú, aki a lámpánál levette a pulóverét, én meg csak nézegettem a könyveket. Aztán mondta a könyvkereskedő, hogy segíthet-e, én meg mondtam, hogy csak nézelődök, ő meg mondta, hogy itt könyveket lehet kapni, én meg mondtam, hogy ezt jó tudni.

Aztán gyorsan meg akartam mutatni, nehogy megint Agatha Christie-t ajánlanak, mert az könnyű olvasmány egy külföldinek, szóval meg akartam mutatni és kérdeztem, van-e valami Beckett-től. Nem volt. Aztán a könyvkereskedő elkezdett beszélni Beckett regényiről, én megint csak meg akartam mutatni, felsoroltam a címeket. Közben a fiú, aki a lámpánál levette a pulóverét, mondta, hogy vissza kell mennie az iskolába. És visszament. A könyvkereskedő megmutatta a polcot, ahol a színházzal kapcsolatos szakirodalmakat tartja, de sem volt nekem való könyv, ezt mondta, de ezért odahúzott egy sámlit, felállt rá, és a legfelső polcról kezdett leszedegetni könyveket és közben Stoppartról beszélt és az Arcadia-ról meg Sztanyiszlavszkijról.

Aztán megtaláltam Esslint, annak megörültem, a könyvkereskedő mondta, hogy régi, én meg mondtam, hogy nem baj, megveszem, ő pedig adott 50 penny kedvezményt, amiért olyan kitartóan kerestem. És kimentem és arra gondoltam, hogy egyszer sem kérdezte meg tőlem where are you from, Beckettről mesélt inkább. Végre.

Mar nem is setalok, csak vonszolom magam, huzom az egyik labam a masik utan. Kedden annyira elaztunk az Oxford Str-en, hogy minden masodik ember beteg, Roberta is, szoval duplamunkam van. Tegnap abban a fantasztikus elmenyben lehetett reszem, hogy megnezhettem a Westenden a Lion King cimu dijnyertes musicalt tancolo zebrakkal, golyalabas zsirafokkal, dalolaszo fucsomokkal. Mindenki rettenetesen elvezte amugy, de amikor ma reggel kiderult, hogy a rossz idojaras miatt Greenwich helyett a Tate Modern-be megyunk, egyedul en voltam lelkes. Lehet, bennem van a hiba…

Az utobbi napokban egyre tobben kerdezik, hogy faradt vagyok-e, pedig a naprol napra lerakodo faradalmakat minel tobb sminkkel probalom kompenzalni (mar amennyire az apacak kozott megengedhetem magamnak), ezek szerint sikertelenul. Tegnap elmentunk Cambridge-be, azt gondoltam, hajj de jo, kipihenem magam, mert mind a harom csoport egyutt megy es kevesebb rajtam a felelosseg. Estere alig tudtam magamrol, olyan faraszto nap volt ez, mint 3 nap egybegyurva. 

Tegnap megtortent eletem elso “tanari ertekezletszerusege”  is vagy egyszeruen csak staff meeting. Nem tudom, mennyire vazoltam fel a beosztast, de ha nem akkor most. Szoval 47 lany van, nagy reszuk olasz, de van par spanyol es egy brazil is. 12 es 16 ev kozottiek. Az enyemek a legnagyobban, akikkel egyreszrol konnyu, mert erettebbek, masfelol nehezebb, mert kamaszodnak. Arrol nem is beszelve, ha 15 kamasz lanyt osszezarsz 2 hetig, abbol tudhato, mi lesz. Szoval en viszem oket meg Sister Eliza, egy tok jofej apaca, aki sajnos nem tud angolul, meg nem ismeri Londont se, szoval nagy segitseg. De amugy nagyon aranyos! A kozepso csoportot Sister Matilde es Roberta viszi, aki egy nagyon jofej olasz lany, nagyon meg lehet kedvelni, ha tulteszed magad azon, hogy ugy beszel angolul, mintha egy amerikait es egy olaszt egyszerre akarna parodizalni, csak o komolyan gondolja. Ugy huzza a szajat, meg gesztikulal, hogy az elso este, nem ertettem, mi baja van, de mar fel se  tunik.  A legkisebb csoportra ket olasz angoltanarno vigyaz. Az egyikuk evek ota szervezoje ennek a tabornak es nagyon nagy segitseg nekem, mert tanacsokat ad, mit, hogyan csinaljak. Az utobbi napokban pedig nagyon jol osszebaratkoztunk, tenyleg nem volt meg soha ilyenben reszem, ilyen jo csoportban dolgozni! A tegnapi “ertekezleten”  is jellemezni kellet a lanyokat es sokat adtak a megfigyeleseimre, hogy kinek, hogyan lehetne segiteni. Szoval ez az elso igazi pedagogiai elmenyem elesben, es nagyon tetszik, hogy egyenrangu felnek tekintenek. Es a lanyokkal is jol kijovok, bar bizonyos idokozonkent (pl ma)rajuk kell szolnom, hol a hatar.

Ma amugy a British Museumban voltunk, de megdmondom oszinten, nem nagyon hatott meg,  alig vartam, hogy otthagyhassam oket  egy kicsit egyedul es ihassak egy jegeskavet es olvashassak egy oracskat a muzeum elott. Es ezt csinaltam es nagyon jo volt nekem. Attol fuggetlenul, hogy valami bunrossz konyvet olvasok.

Eddig eszakon esett, Londonban sutott a nap, ma elmentunk eszakra, es Londonban esett.

Igazi felnott vagyok mar: szigoruan leszidok par tizenhatevest, mondom nekik, mit lehet, es mit nem, es szotfogadnak, de titokban utalnak azert.

Amugy itt harom tema letezik: egy: meghalt Jacko (nyilvan), ketto: jajj, de nagy a hoseg (egyebkent tenyleg), harom: Wimbledon (amugy kit erdekel). Egy hete ez megy.

A legnagyobb bekessegben ult egymas mellett a padon egy londoner, aki Rushdie Satani Versek-et olvasta es egy olasz nover apacaruhaban. Sutott a nap, kacsak uszkaltak a toban, mokusok kerketoztek a parkben, gyerekek fagyiztak, szerelmes parok fekudtek a fuben, es arra gondoltam, mar csak egy delfin hianyzik, es meg van minden, ami egy csaladi filmhez kell.

(Ma vegigsetaltunk az Embankment-en, megneztuk a Big Bent, a Westminster Abbey-t, a Houses of Parliament-et, at a St James Parkon a Buckingham Palace-ig, vegul a Green Park-on is keresztulmentunk es ugy szalltunk fel a metrora.)

Uff… Csak elsore szarod ossze magad, hogy elengedsz egy csoport 16 eves lanyt egyedul a cityben, hogy majd gyertek vissza idore, ket nap alatt ugy belejossz, hogy a piros lampan is athajtod oket a Covent Garden es Leicester Sqr kozott… Csak kicsit sikoltoztak, mikor majdnem elutotte oket egy taxi. Miert nem sietnek kulonben meg, mert mindig mondom nekik es nem is.