Lehet engem kirakni a koliból az utolsó félévre. Lehet egy fillérrel sem támogatni. Lehet egyszerre írni két szakdogát, nyelvvizsgázni, tanítani és vezetni tanulni, úgy, hogy otthonról ingázol. Lehet, hogy mindkét konzulensed leszar és az utolsó pillanatokban rohangászol utánuk. NADE! Én ma hazajöttem és leloptam az összes virágot a Facebook-on az ELTE kertjéből. És el is adtam őket. Velem nem lehet csak úgy packázni! Ám.

Az például vicces volt, mikor húzogatta a kezem meg rakosgatta a lábam, nagyon koncentrált én meg annyira nevettem, pedig (vagy éppen azért mert) nem szabadott volna, úgyhogy próbáltam visszafogni magam, amúgymeg én is emelgettem a lábam, de ő lenyomta, pedig csak segíteni akartam neki, mert én nem így láttam előző este a stabil oldalfeskvést a youtube-on. Nézzen bele a szájába, van-e benne idegen test mondták neki, erre aztán én nagyon nevettem, ő pedig  még jobban zavarba jött, lehúzta az államat, és mondta, hogy nincs benne. Aztán elbúcsúztunk és én kisétáltam a Moszkva térre és azon gondolkoztam, hogy biztos ilyen lehet LSD-zni is, hogy a kapucsengő a csitárihegyekalattot játsza, miközben tíz perc ismeretség után nézegetünk egymás szájába vadidegen tizennyolc éves fiúkkal.

Érdekes módon fél napig éreztem csak úgy magam, mintha valamai Kafka mű zuhant volna rám és nyomott volna agyon. Akkor azt képzeltem, hogy majd mikor megkérdezik, eleve minek kérdeznék, de akkor azt képzeltem, hogy megkérdezik, hát te ki vagy? és én majd mondom nekik, de ők majd nem hiszik el és én hiába hajtogatom, hogy Sz. Réka, 23, nem tudom bebizonyítani sehogy sem, és ez már örökre így lesz és a végén már én sem fogom tudni, hogy ki is vagyok. Aztán, gondoltam, ideje továbblépni. Előkotortam egy régi pénztárcámat valahonnan, szép nagyon (nem),  meg praktikus is (nem) főleg a virágok tetszenek rajta (mindjárt sírok). Kezdem belakni: eddig van benne egy kis kölcsönpénz, néhány bkv jegy és a délutáni szerzeményem, egy stresszmérő kártya, rá kell szorítanod a hüvelykujjadat és elszíneződik, aszerint, mennyire vagy stresszes. Nekem kékeszöld, vagyis a normál és a nyugodt határán mozgok, szóval nem tűnik túl precíznek, de mivel olyan alakja van, mint egy igazolványnak, elraktam. Lesz még egy tanszéki könyvtárjegyem is, amit szerencsére mindezidáig lusta voltam visszakérni, illetve a nővérem névjegykártyáján vacilálok még.

Tíz percig hallgattam azt a kurva Jamiroquai dalt, amit három éve is untam már, három és félszer hallgattam végig, mikor végre elhakult és kérdezte a női hang a nevem meg anyukám nevét meg még végezetül azt is, nem akarok-e ingyen internetbank szolgáltatást igénybe venni, de itt már azt hittem, elsírom magam, de mégis inkább csak felnevettem, mint ahogy általában nevetek, ha sírni akarok, és csak annyit mondtam, hogy elnézést, de jelenleg ez a dolgog foglalkoztat legkevésbé.

Mert akkor tényleg nem az internetbank foglalkoztatott, hanem az, hogy állunk a Blahán, péntek este fél 11 van,  nézzük egymást, hogy akkor most, hogy az összes kukát átnéztük a téren, kétszer is, most akkor hogyan tovább. A nyolcadik kerületi rendőrkapitánysággal volt tovább, a vézna rendőrrel, akinek a tányérpaskája túl nagy volt a fejére és a homlokába csúszott, a váróteremmel, ahol kifakult  hogyan előzzük meg a diszkóbaleseteket és vigyázzunk a gyalogosokra tablók lógtak, életunt ügyintézővel és jegyzőkönyvvel, diszkózenét hallgató ügyeletesekkel és végső beletörődéssel.  Így volt tovább.

Mindig gondoltam, hogy a bölcsészkar életképtelen emberek gyülekezete, de mostmáraztán tényleg biztos, hogy így van, a Rákóczi úti nagy könyváruházban meg bunkók az eladók, úgyhogy inkább elmentem átvenni a jegyem, az egy kicsit jobb volt, mert öt percre Nyugat-Euróbában éreztem magam, de persze hamar elmúlt, talán akkor mikor a hajléktalanokat kerülgettem vagy mikor nem akartam zoknit venni és lekurváztak, már nem tudom, és a történet szempontjából igazándiból totálisan érdektelen. A panaszkodás itt ér véget, ígérem.

Szóval. Elmentem a második nagy könyváruházba, megláttam, ott volt, levettem a polcról és már indultam is fizetni. Azért tettem egy kitérőt, mint azt ahogy mostanában mindig megteszem,  az útikönyvek felé, de nem, még nem veszem meg. Még kicsit korai lenne. Majd.  És az eladó lehúzta a vonalkódot én meg odaadtam a kártyám, zöld gomb oké és akkor megtörtént azt, amitől mindenki fél, hogy meg fog történni, egyszerűen lefagytam, nem tudtam semmire se gondolni, nem, nem megy, sajnálom, én ezt nem tudom, és akkor ott hagytam mindent és kimentem és leültem a padra, hogy gondolkodjak, de nem ment, nem tudom, három éve mindig tudom, de most nem. És ott ültem és nem tudtam.  És mikor ott ültem és nem tudtam egy ideje, akkor arra gondoltam, hogy ez így ebben a formában nem lesz jó, kellene valamit tenni. Megkérdeztem, tájékozódtam, elbotorkáltam a bankba, ahol kértem egy újat, de nem adtak még, majd egy hét múlva. Pénzt azt adtak, így visszamentem megvenni a könyvet, ami mellesleg Beckett összes magyarul, ajándékba, igen, attól még hogy én beteg vagyok, ezt még nem kéne másra is rákényszerítenem, de én rákényszerítem. Szóval meglett a könyv én meg elindultam a koliba. Hazafele a magassarkúm még beleakadt a busz lépcsőjébe, mikor le akartam szállni, tehét majdnem orra estem, de végül épphogy nem. És akkor gondoltam, ez egy sikeres nap, megint, pedig még előttem állt az este, amikor a szokásos nyugalmas, gőzkieresztős futás közben hallgatom a kedvenc zenémet és nézem a Dunát csöndben, egyedül, jajj de jó, végre senkihez se kell szólni, lehet gondolkozni. Na, ehelyett négy nyolc és tizennégy év közötti falusi fiú biciklizett utánam, igen, fél órán keresztül, mondtam nekik, menjetek haza, de nem mentek, mondták, hogy a Bence szerelmes belém, meg kérdezték, hogy maga hány éves és magának amúgy van férje? és miért fut mindig?, csupa ilyeneket kérdeztek tőlem a fiatalok és bicikliztek utánam, fel a hegyre, le a hegyről, a kapukban meg kint állt a sok ismerős és ott volt az arcuk, meg volt nekik döbbenve és én próbáltam azon nevetni, hogy ez kívülről mennyire viccesen nézhet ki, és végülis sikerült is ezen nevetnem, és akkor aztán tényleg ez volt már a nap vége.

Múlt héten találkoztam Esterházy Péterrel a múzeum kertben. Előtte meg Kiszel Tündével a Ferenciek terén. Lehet tippelni, melyiküket ismerték fel többen. Ott volt Donatellácska is.

Megyek a formal letter-t meg argumentative essay-t írni, ami nem is volna túl nagy baj, ha lenne értelme. Egyszer szeretném, ha valaki érvelne a 299 vizsga szükségszerűsége mellett. Köszönöm.

Az a jó a nyárban, hogy meleg van, ergo nem veszel fel se garbót, se sálat (bár mindig akad egy-két elvetemült bölcsész még harminc fokban is). Így marad a fülbecuppogás. Mindjárt hányok.

Nahát, úgy tűnik, a következő ötven évben nekünk is csak lesz Oyster Cardunk, Carte Orange-unk. Majd a 4-es metrón, hahh! (Ez megit gonosz, ironikus bejegyzés, ha más írta volna, nyilván felháborodom az állnadó panaskodáson.)

Ez a Demcsák Zsuzsa mégicsak jó lett volna kormányszóvivőnek. Az Uri Geller Show-ban is jól magyarázza a megmagyarázhatatlan jelenségeket.