Azt, hogy jó lesz, azt gondoltam régebben is, kis zokni, kis sapka, kis nadrág, aranyos is meg  picike, mondjuk sokat sír, de cserébe lehet vele játszani meg nézni, ahogy alszik, és először még nem is szarik olyan büdöset.

Aztán már sietve rángattam a cipőmre a védőfóliát és rohantam, két kanyart kellett tenni, egyet balra és egyet jobbra, láttam az árnyékomat visszatükröződni a csempében, szóval így rohantam és akkor megláttam, ott volt egy ember, aki eddig nem volt ott, de most hirtelen ott lett, igazi ember, két kezzel és két lábbal, ott sírt és akkor, abban a pillanatban arra gondoltam, hogy pályát tévesztettem, többet nem akarok már angoltanár lenni, most már csak szülésznő akarok lenni örökké, mindig csak, és szerencsére azért, hogy ez az érzés csak 15 másodpercig tartott, mert azért mégiscsak jó dolog, hogy angol meg minden, de akkor azt gondoltam, hogy szülésznő, és igazi volt, olyan pici, hogy meg se lehet fogni, különben eltöröm, de azért utána mégiscsak megfogtam, nem törtem el szerencsére, de megfájdult a hátam, úgy egyensúlyoztam, hogy el ne ejtsem, igazi ember két kézzel és két lábbal. És nekem ezt senki nem mondta előre, hogy ez ilyen, miért nem mondta senki, én nem tudtam, én azt hittem, hogy ez csak annyi, hogy jó, meghogy kis zokni meg kis sapka, meg lehet nézni és örülni és nem szarik büdöset.

És itt van a lábacskája, itt, ez a lábszára. Vagy mégis inkább a keze. És itt a hasikája, ott dobog a kis szíve, látod? Vagy az a feje? – amíg a szülők a gyerekük testrészeinek felismerésével próbálkoznak (viszonylag magas hibaaránnyal), a nagyszülők természetesen már egyértelműen látják, kié a gyerek orra.

Alapvetően jó a kapcsolatom a családommal. Tegnap reggel anyukám be is jelölte az iwiwen, hogy onnan ismer, hogy családtag vagyok.

Én: Hű, az a csaj, te. Olyan ronda szegény. Ahogy kinéz, az már nem is Picasso festmény*. Inkább… nem is tudom… Klee.

Apa: Hieronymus Bosch.

*utalva ezzel egy másik, nem túl szép leányzóra

Szerinte onnan lehet észrevenni, hogy a család borozik, hogy édesapám egy este leforgása alatt kétszer is használta a kurva szót jelzőként, amire az elmúlt másfél évben még nem volt precedens. Főnévként sem.

Csak akkor eszméltem rá az eset furcsa mivoltára, mikor elolvastam a táblát. Szociális Gyermekjóléti és Családsegítő Szolgálat. És akkor lepörgött bennem, hogy igen, én édesapámmal jövök ide egy pszichológushoz és egy csalágsegítőhöz, hogy adjanak tanácsot és segítsenek.* Mikor ezt a gondoltatot megosztottam apával is, mindketten jót nevettünk.

Pedig nem volt min.

* A Nevelési feladatokra való felkészülés fantázianevű órán tartott kiselőadásomhoz kértem segítséget.

Édesanyám: Holnap ledekkolok (!) az önkormányzatra.

Én: Anya, olyan szó nincs, hogy ledekkolni.

Édesanyám: Réka, te mikor születtél? Én sokkal régebben. Nekem tehát létezik ilyen szó.

 ?????????