Mert mostanában az a divat, hogy amit eldöntök, az úgy lesz. És én jól eldöntöttem, hogy hétfőn márpedig nem maradhat ki az úszás és a szokásos tizenkét perc.  Sőt, külön jó, mert a hideg víz leviszi a lázat, a szokásos tizenkét perc pedig  (ami egy jóideje már tizenöt, de ezentúl is tizenkettőként fogok rá utalni), megöli a baktériumokat… Délután azon gondolkoztam, hogy egytől tízes skálán vajon mennyire hozok jó döntéseket.

Milyen haja van a kislánynak, fehér embernek ilyen nincs mondta a bácsi félig suttogva, mikor beléptem a heti tizenkét percemre. Meg aztán azt is, hogy még egy negyven éves korral is kiegyezne, akkor is, ha megvonnák tőle az utazási kedvezményt. Maximum nem utazna, nagy ügy. A pelenkamosásból kiokított férfi ma egyedül volt és csak nézett előre.

12 percben mindent meg lehet beszélni. Meg lehet az építkezést. Hogy áll? Hogy állna, szarul.  Másfél perc. Meg lehet a gyerekeket. Már huszonévesek. Akkor nem pelenkások már.  Hát nem. Négy perc. Meg lehet amikor a gyerekek kicsik voltak. Régen nem volt eldobható a pelenka. Mosni kellett, mi?  Ja, az volt a jó program. De nem mostam ám mindig.  Ami híg volt, azzal nem szaroztam, kidobtam egybe. De ami kemény maradt, azt lehúztam a wc-be, aztán meg beáztattam. Külön áztak a pisisek, külön a kakisok.  De nem is volt ilyen drága? Nem. A Cseszlovákoknál 20 forint volt egy, itthon meg hatvan. Majd hülye lettem volna.  Nyolc perc. Meg lehet a munkatárs válását. Mondtam neki, úgyis újranősül, most csak a szája nagy. Kilenc és fél perc. Meg lehet a nagy meglátásokat. Hát a válás nem hiányzik a hétköznapokból. Se anyagilag, se lelkileg. Tíz perc. Az utolsó két percre már nem emlékszem, mert akkor bejöttek a lányok és a szoláriumcsövekről beszéltek. Utoljóra az Andi néni alatt cseréltek ki őket. Alig fognak. Nyolc perc, aztán mintha nem is mentél volna. Tizenkét perc.