Ha már a rockabillyt is Rockabynek mondom. És össze-vissza vihogok. És viccből grimaszolok. És négykézláb mászom fel a lécsőn. Akkor kimerültem.

A gyakorlós osztályom 15  tagja egy darabka  8 évvel-ezelőtti- én: a rokkerlányok bakancsa az enyém például,  és a szemüveges lány beceneve is és a a szívecske a padtársa füzetéből. Kicsit én vagyok a  fiú, akit kinevetnek, de az osztálytársai is én vagyok, akik  csúfolják. Én vagyok még  a szorgalmas lány, aki gyöngyöt fűz, és a fiú, aki végignyüszsögi az órát, és a lány is, aki kijavít, mert jobban tudja. Az egyetlen, ami nem én vagyok, az a  fiú, aki férfi nemiszerveket rajzolgat a füzetébe. Az a padtársam.

A lázadás az, ha Macmillan-es táskában viszed a  kölcsönkért német szótárt nyelvvizsgázni.

A szerelem az, ha este fél tizenegykor melletted térdel és radírozza ki a plakáton maradt ceruzanyomokat, amíg te filccel írod a másik plakátot.

A kimerültség az, ha álmodban az autóvezető-oktatód hivogat, hogy hol vagy már, miközben te tanítasz, de igazából épp vizsgáznod kéne.

Réka, mi van ma, valami krapek bekavart és azon jár az eszed vagy mi, nagyon nem vagy ma  itt fejben, kérdezte tolatás közben nem, nem, dehogy krapek, csak hát az élet súlya mondtam kicsit magamon is nevetve, ő bólintott, hogy jó, akkor már érti, és közben kinyúlt a letekert ablakon, hogy finoman eltolja a  bólyát a tükörtől.

Az például vicces volt, mikor húzogatta a kezem meg rakosgatta a lábam, nagyon koncentrált én meg annyira nevettem, pedig (vagy éppen azért mert) nem szabadott volna, úgyhogy próbáltam visszafogni magam, amúgymeg én is emelgettem a lábam, de ő lenyomta, pedig csak segíteni akartam neki, mert én nem így láttam előző este a stabil oldalfeskvést a youtube-on. Nézzen bele a szájába, van-e benne idegen test mondták neki, erre aztán én nagyon nevettem, ő pedig  még jobban zavarba jött, lehúzta az államat, és mondta, hogy nincs benne. Aztán elbúcsúztunk és én kisétáltam a Moszkva térre és azon gondolkoztam, hogy biztos ilyen lehet LSD-zni is, hogy a kapucsengő a csitárihegyekalattot játsza, miközben tíz perc ismeretség után nézegetünk egymás szájába vadidegen tizennyolc éves fiúkkal.

Nem cigizel? Nem iszol? Nem eszel? Nem is vagy igazi magyar lány mondta nekem a Lidia apukája a Vendéglőben persze szigorúan két kanál babgulyás között, a Lidia meg fordított angolra.  Mangiare tatár bífsztek! Biztos nem? mondta az apukája, si, si, biztos nem mondtam én. Az, hogy már megint én vagyok az egyetlen az asztaltársaságban, aki nem tud olaszul, már fel se tűnik.  A Lidia apukája huszonöt éve minden évben eljön Magyarországra, a Lidia meg 10 éve mindig vele jön. Eljönnek nyaralni Gyöngyösre Olaszországból. Ezt a Lidia Londonban mesélte nekem, de azt már a Millenárison tette hozzá, hogy az apukája évi kétszer jön. Már nem is emlékszem, hogy ezt az előtt vagy az után mondta, hogy gyorsan elragozta a létigét jelen meg jövő időben, a ti vagytok-nál kicsit segíteni kellett neki. A Lidia az egyetlen élő ember a földön, aki eljön Londonba és magyarul akar tanulni, aki önszorgalomból olasz könyvtárakból kölcsönöz magyar nyelvkönyveket, hogy a nyári szünetben minden nap elolvasson belőle tíz oldalt. Az már mellékes, hogy szegénynek sikerült belefutnia egy, a magyar-etruszk nyelvrokonság mellett érvelő könyvbe, ami kissé megzavarta. A Lidia kívülről tudja az összes magyar étel nevét, ami valaha étlapon szerepelt. Mikor először mondtam neki a nevem, elmosolyodott és mondta, hogy ásványvíz.A Lidia ha felnő, szeretne rendesen megtanulni magyarul.  A Lidia az élő cáfolata mindannak, amiben eddig hittem.

Érdekes módon fél napig éreztem csak úgy magam, mintha valamai Kafka mű zuhant volna rám és nyomott volna agyon. Akkor azt képzeltem, hogy majd mikor megkérdezik, eleve minek kérdeznék, de akkor azt képzeltem, hogy megkérdezik, hát te ki vagy? és én majd mondom nekik, de ők majd nem hiszik el és én hiába hajtogatom, hogy Sz. Réka, 23, nem tudom bebizonyítani sehogy sem, és ez már örökre így lesz és a végén már én sem fogom tudni, hogy ki is vagyok. Aztán, gondoltam, ideje továbblépni. Előkotortam egy régi pénztárcámat valahonnan, szép nagyon (nem),  meg praktikus is (nem) főleg a virágok tetszenek rajta (mindjárt sírok). Kezdem belakni: eddig van benne egy kis kölcsönpénz, néhány bkv jegy és a délutáni szerzeményem, egy stresszmérő kártya, rá kell szorítanod a hüvelykujjadat és elszíneződik, aszerint, mennyire vagy stresszes. Nekem kékeszöld, vagyis a normál és a nyugodt határán mozgok, szóval nem tűnik túl precíznek, de mivel olyan alakja van, mint egy igazolványnak, elraktam. Lesz még egy tanszéki könyvtárjegyem is, amit szerencsére mindezidáig lusta voltam visszakérni, illetve a nővérem névjegykártyáján vacilálok még.

Van az okoskodó, de mindig rossz választ adó,  van az érett nő, aki nagyon magabiztosnak akar tűnni, van a gimnazista lány, aki a fontos dolgokat rózsaszínnel húzza alá, van a pattanásos stréber, aki mindent leír, van a divatos lány, akin minden nap más cipő van, van a  pincsi, aki a divatos lánnyal barátkozik, van a bukott, aki másodjára jár, van egy kövér és van egy zsíroshajú. És van a szereotip.

Én már csak a múltból élek,  a jövőnek, jelen nincs, megpróbálom, hogy ne legyen.  A centit is csak tudat alatt vágom, úgy, hogy azért ne gondoljak bele teljes egészen. A környezetem ingerszegény, csak magam inegerelem, az meg se nem kellemes, se nem izgalmas, ezért nem is tudom, mikor tudnék bármiről is írni, ami velem történik, kellemes is és izgalmas is, leghamarabb talán pár hét múlva, ha elütök valakit a forgalmas Budapestben, az viszont nem kellemes, szóval nem tudom, tényleg.

Felváltva nézek youtube-os videókat Beckett késő drámáinak adaptációiról és juicystar07 (!) szupertrendi  sminktippjeiről.